Csattognak az írógépek, kattannak a gyújtók, és mindenki hangosan telefonál – ilyen hangulat uralkodhatott a múlt század derekán, végén a lapok szerkesztőségében, legalábbis a film szerint a The Washington Postnál mindenképp. Ilyen cigarettafüstös és rendkívül jellegzetes amerikai miliőben tárta fel és írta meg Bob Woodward és Carl Bernstein az ún. Watergate-ügyet, amelyet korunk tényfeltáró újságírásának origójaként tartanak számon. A Watergate-botrány néven elhíresült korrupciós ügy Richard Nixon elnöksége alatt történt, és a média, a nyilvánosság egy lehallgatási kísérlettel egybekötött betörés kapcsán figyelt fel rá. A betörők tárgyalásán Bob Woodward, a The Washington Post kezdő újságírója fogott gyanút és megsejtette, hogy ebben az ügyben sokkal több van egyszerű betörésnél. Bernsteinnel karöltve számos érintettel beszélgettek, dokumentumokat éjt nappallá téve olvasva jutottak el a demokrata párt irodájától egészen az elnöki hivatalig. A botrány akkora felháborodást és visszhangot generált, hogy Nixon elnök kénytelen volt 1974-ben lemondani és elhagyni Washingtont.

Az All the President’s Men (Az elnök emberei) című 1976-os film a Watergate-ügyet a lehető legrészletesebben és legrealisztikusabban tárja a nézők elé, elsősorban a két újságíró fókuszba helyezésével. Ennek a nézőpontnak köszönhetően az ember bepillanthat az oknyomozás különböző, a szélesebb nyilvánosság számára általában ismeretlen aspektusaiba és valamelyest megértheti, felfoghatja a léptékét annak a munkának, energiának és időnek, amelyet az újságírók befektettek, míg az ügy odáig csúcsosodott, hogy az Amerikai Egyesült Államok elnöke a televízióban bejelentette a lemondását.

Alan J. Pakula filmje végigköveti Woodward és Bernstein nyomozási munkáját úgy, hogy közben az általuk használt technikák is tisztán kivehetőek. Talán a film legfontosabb szakmai tanulsága, amit minden újságírónak érdemes és kötelező volna szem előtt tartani, ha tényfeltárásra adja a fejét: a bizalmas forrás kezelése. Woodward társasági eseményen ismerte meg forrását és a tőle szerzett információkat háttérbeszélgetés formájában szőtte írásaiba vagy Deepthroat (Mélytorok) fedőnévvel publikálta. Annak ellenére, hogy borzasztó nyomást helyezett rá a média és a nyilvánosság, még halálos fenyegetéseket is kapott, soha nem fedte fel forrásának kilétét, Deepthroat identitását 32 évig homály fedte, míg a forrás maga, Mark William Felt úgy nem döntött, hogy felvállalja: ő volt a The Washington Post újságírójának informátora. Ha az ember lánya oknyomozó újságírásra adja a fejét, szerintem az első és legfontosabb, kardinális szempont az, hogy ha a forrásának anonimitást ígér, azt ha esik, ha fúj, betartsa.

A filmet látva ez a legszembetűnőbb pozitív médiaetikai eljárás, amelyet minden újságírónak szentségként kellene kezelnie, azonban második nézésre észrevettem olyan gyakorlatokat is, amelyeket nem feltétlenül tartok követendő példának: körülbelül a film második órájától, amikor a két újságíró egyre mélyebbre és mélyebbre kerül az ügyben és a Nixon újraválasztási kampányáért felelős bizottság tagjait kérdezik egyesével, házról házra járva, van egy kifejezett alany, ahol nem kívánják fogadni a riportereket, Bernstein azonban mégis bemegy, és cigarettára gyújt. Én értem és egyetértek azzal, hogy ha az ember ekkora kaliberű visszaéléses ügyet göngyölít fel, több mint rámenősnek kell lennie ahhoz, hogy a szükséges információt megszerezze, ám nem mindenáron. Számos alany, aki ebben a bizottságban dolgozott, valósággal rettegett nyilatkozni a várható következmények miatt.

A tényfeltáró újságírás műfaja általában valamilyen politikai, hatalmi visszaélést, korrupciót feltételez és hosszú hónapokba, évekbe telhet, míg érdemi eredményre jutnak a részt vevő újságírók. Woodward és Bernstein hihetetlen kockázatot vállalt ezzel az üggyel, akkora kockázatot, amelyre 1972-ben még ők maguk sem számíthattak, hiszen nem sokan gondolták, hogy a kampányidőszakban történt betörés egészen az elnöki hivatalig nyúló korrupció előszele. A film által erre a „meglepetésfaktorra” is rájöhetünk, megfigyelhetjük, hogy az újságíró soha nem tudhatja, mibe mászik bele és hogy ennek a valaminek milyen következményei lehetnek. Bár a The Washington Post munkatársainak bántódása nem esett, sajnos nem mindegyik oknyomozó újságíró ennyire szerencsés – napjainkban sem.

(kép forrása: Rotten Tomatoes)