Egyetemistaként Kolozsváron egyszerűen nincs, amit enni. A boltban drága és mű minden, a „gyereknek” nincs ideje főzni, sütni, főleg akkor, amikor a tanárok piszkálják őket a vizsgákkal és a halmozott beadandókkal. Legalábbis a szülők otthon így gondolják. Hiába nyugtatjuk meg anyukát, hogy a zakuszkás kenyér telerakta a bendőnket, vagy hogy a világ legegyszerűbb zöldséglevesét megcsinálni mindig van idő. Mi soha nem eszünk semmit Kolozsváron! Ezért van az, hogy az anyukák szeme mindig csillogni kezd, ha megtudják, hogy ismerős, rokon, barát vagy falubeli megy Kolozsvárra. Lehet pakolni a gyereknek!

Fokozzuk a témát: a mi szüleink és kedves párunk szülei egyszerre jönnek fel a városba. Atyaég! Hiába tervezzük meg, számoljuk ki, egyeztetjük le a pereputty tagjaival, hogy ki mit hozzon vagy ne hozzon, valahogy ezek az üzenetek nem jutnak el feladótól vevőig. A hozzánk tartozó páros hozza a házilag termesztett hagymát és krumplit, kedves párunk édesapja és édesanyja a mosószerért és a kávéért felel – így néz ki a terv, ez van kiadva parancsnak. Hátradőlünk, büszkék vagyunk magunkra, kicsit dagad a májunk is, hogy ilyen szépen fel tudtuk osztani a teendőket.

Indulás előtt felhívnak a szülők, elmondják, hogy milyen az idő, mit pakoltak (itt csakis azokat sorolják fel, amiket mi kértünk, a többi amolyan meglepetés lesz), ki fog vezetni, melyik útvonalon jönnek. Majd kellő finomsággal megkérdezik, hogy akkor a lakás pontos címe hogyan is van, mert be kell pötyögni a navigátorba. Míg a társaság utazik, addig ki kell vikszolni a lakást. Ezzel az őrült, takarítós állapottal csakis akkor állhatunk le, amikor már csörög a telefon: itt vannak, megérkeztek. Illedelmesen lemegyünk, segítünk felhozni a csomagokat (amiből sok van, ráadásul nehezek is), majd kezdődik a meglepetésmaraton.

A sikeres bepakolás után háborús övezethez hasonlít a konyha: mintha aknákat kerülgetnénk, csak úgy lehet lépni, óvatosan, mivel annyi és akkora kauflandos cekker teremtődött a padlóra. Mindenből dupla adagot hoztak a szülők. Megbeszélés nélkül egymásra hangolódott a két édesanya, az édesapák csak bólogatni mernek, hogy nem baj, lassan csak elfogy minden. Ezért van most húsz bécsi szeletünk (ebből tizenöt már a fagyasztóban), két tejfölösvödörnyi húslevesünk, két műanyag doboznyi pörköltünk, két nagy borkánnyi eperlekvárunk. De kaptunk még két darab egykilós kávét, hat liter mosószert és öblítőt, a tíz kiló krumpliról és a négy kiló hagymáról már beszélni is kellemetlen. Ugyanitt szeretettel várok mindenkit egy kiadós kávéra, de úgy csináljuk, hogy legalább egy bécsi szelet is jusson melléje.