Pont olyan, amilyennek megálmodta. Még kislány, vagy inkább kicsit nagyobb lány korában. Stefi mindig álmodozott, ráadásul nagyon képszerűen. Amikor iskolába ment, pontos leírást adott a szüleinek arról, milyen rózsaszín kutyás hátizsákra lesz majd szüksége, hogy eredményesen tanulhasson. A farsangi előadásokra édesanyjának csak vágni, fércelni, varrni kellett, hiszen Stefi a jelmez összes öltését megálmodta és le is rajzolta. Egyetemi ballagása előtt addig járt boltról boltra, míg meg nem találta azt a fekete ruhát, amit arra a bizonyos napra egyszer, véletlenül megálmodott.

Nem volt ez másképp új, közös, végleges otthonuk esetében sem. Bár Stefi bízott jegyese ízlésében és lakberendezői hozzáértésében, a nappali – a nagybetűs Közös Tér – megvalósítását álmai és víziói jogán kisajátította. Webshopokat bújt, inspirációkat gyűjtött az éterből, konzultált az összes létező lakberendező és belsőépítész ismerősével. Így született meg A Nappali.

Az aranykeretes, barokk hatású tükröt a véletlen és a szerencse folyományaként az ócskapiacon találta, nevetségesen olcsón. Ez volt az első darabja a nagyszobaprojektnek. Bár Stefi édesanyja szerint a tükör a magyar kereskedelmi televíziózás Győzike-show-ját idézi, hősünk nem tágított. Végül anyuka is beletörődött az aranykeretes tükör látványába, talán még meg is szerette. A be- és elrendezéskor ez került legutoljára a helyére, pont úgy, ahogy a csillag a karácsonyfára. Angolosan: ez volt az egyik statement piece. Stefi belenézett, s bár önmagának poros, falfestékes, kócos hajú verziója nézett rá vissza, ragyogott a boldogságtól, hiszen az álomnappali álomtükrében láthatja az elmúlt évek ábrándjait megvalósulni. A tükör elé, a kandalló tetejére barna üveges szobaillatosító került. Az erős pézsma, tölgy és jellegzetes férfiparfüm illata belengte a teret, a fiatal nő pedig magára mosolygott a tükörben. Ez volt az az illatosító, amit a vőlegénye legénylakásában ismert meg, azóta csak ezt veszi. Mellette magasodik a fehér, ijesztően élethű művirág, amelyet jegyese testvérétől kaptak eljegyzési ajándék gyanánt. „Ezt innen máshová tesszük, eltakarja a kicsik képeit.” A szóban forgó kicsik Stefi és párja keresztgyerekei. Ha alkalmanként a jegyespár gyermekmegőrzővé alakul, Stefi előszeretettel foglalja le a totyogókat festéssel, rajzolással, kézműves tevékenységekkel és ezek a munkák a maga festette, illetve más művészektől összegyűjtött képek mellett kapnak helyet a Festményes Falon.

A könyvespolc. Jaj, a könyvespolc! Amikor óvodás korában először látta a Szépség és a szörnyeteg meséjét, amit az apukája dévédére írt neki, Stefi eldöntötte, hogy neki olyan könyvespolc és guruló létra kell, amilyen a boltos bácsinál van, ahonnan Belle az olvasnivalót kölcsönzi. Bár a létra nem gurul, a hatás megvan, a polc pedig tele a legjobb könyvekkel. Bár az újonnan felújított és kipofozott nappaliban eddig csak egyszer fogadtak vendégeket, szobánk megalkotója tudta, hogy minden vendégnek az a polc lesz a kedvence és mindig rácsodálkoznak majd. Legalábbis titkon erre vágyott.

A grandiózus könyvespolc előtti asztal Stefi dolgozója lett. Antik asztali lámpa, fényképek a családjáról és a jegyeséről, tinta- és tolltartó, olyan, amilyennek Stefi Karinthyét képzelte. Mindig örömmel ül majd oda dolgozni.

Amint főhősünk a párnát és takarót igazgatta a fehér fotelen, hirtelen nagy szél támadt, és kivágódott a szoba másik oldalán található ablak. Stefi meglepődött, de nem tulajdonított neki különösebb jelentőséget, elindult az ablak felé, hogy becsukja. Mielőtt azonban megtehette volna, másik nagyobb erejű széllökés leverte a kandalló tetején ékeskedő illatosító mellől az eljegyzési bulin készült képet, az pedig ripityára törött. Ezzel együtt pedig Stefi tökéletes álma is. Nem hangoztatta, de babonás volt. Azt, hogy pont a vőlegényével készült kép törött össze, a legrosszabb ómennek tekintette. Amint felemelte a törött képkeretet, ismét szembe találta magát tükörképével az arany, barokkos keretben. Poros, festékes, kócos Stefi nézett vissza rá. Boldogsága nyomtalanul elillant.

A frissen festett és kivixolt nappali közepén ült egy lány. Kezében törött képkeret. Nem sírt, még csak nem is könnyezett. Keserű félmosollyal, kezében seprűvel, nyugodtan és racionálisan eldöntötte: „én sem álmodom többet”.