1968, a polgárjogi mozgalmak időszaka, rendszerellenes felkelések, többek közt a híres chicagói tüntetés éve. Háborúellenes tüntetők érkeznek a városba, élükön hét férfival, akiket később konspiráció vádjával állítanak bíróság elé egy valódi tárgyalótermi dráma keretében. Aaron Sorkin filmjét a történelem ihlette, egyszerre tükrözi az akkori amerikai igazságszolgáltatás kegyetlenségét, és szórakoztatja a nézőt zseniális karaktereivel, párbeszédeivel.

1968-ban több ezer ember érkezik Chicagóba a Demokrata Párt országos konvenciójának idején. A tömeg sokszínű (felelősségvállaló hippik és diákok, a Fekete Párduc Párt tagjai), de céljuk ugyanaz: tüntetni a vietnámi háború ellen. A demonstráció több részben is brutalitásba és erőszakba fullad, a Nemzeti Gárda gázzal és gumibottal száll szembe a tömeggel. A verekedések és a rendőri közbelépések fizikailag és lelkileg is összetört vérző embereket hagynak maguk után. A zavargásokért nyolc férfit tesznek felelőssé, azonban egyiküket, Bobby Seale-t – egy komoly tárgyalótermi botrány után – felmenti a bíróság. Az igazságügyi minisztérium vádja a Rap Brown-törvény (zavargásellenes, leginkább az amerikai feketék szólásszabadságát korlátozó jogszabály) megszegése, amelyet addig még soha nem alkalmaztak, az újdonsült miniszternek azonban politikai céljai vannak a perrel. Egyrészt a 7-eken keresztül kíván üzenni a folyamatosan háborgó tüntetőknek, másrészt szeretné megmutatni, mennyivel szorosabban tudja fogni a gyeplőt elődjénél.

A perben az igazságügyi minisztériumot Richard Schultz, a 7-eket Willam Kunstler és Leonard Weinglass képviseli. 1969 szeptemberében tehát Julius Hoffmann bíró és egy 12 személyes esküdtszék színe elé 7 + 1 férfi áll: Abbie Hoffman, Jerry Rubin, Tom Hayden, Rennie Davis, David Dellinger, John Froines, Lee Weiner és Bobby Seale, akinek semmi köze az esethez és egyáltalán nincs is képviselete, de ez a bírót nem igazán érinti meg. A tárgyalás hónapokon keresztül zajlik, s nem mentes az előítéletektől, igazságtalanságoktól. Egy efogult bíró, ravasz ügyészek, változó esküdtszék teremti meg a tárgyalóterem hangulatát, hamis vallomásokkal és vádakkal fűszerezve.

Sorkin filmje egyszerre hordoz történelmi és politikai üzenetet. Felidéz egy legendás tárgyalást, kontextusba helyezi azt a film első 30 percében s úgy csomagolja be a történetet, hogy fenntartsa a néző érdeklődését. A kitekintések és a komoly jelenetek közé becsempészett humor dialógusok vagy karakterek formájában adja a film könnyedségét és élvezhetőségét. Az Oscar-díjas forgatókönyvíró nem először alkot megtörtént események alapján: A közösségi háló, Steve Jobs, Elit játszma, Charlie Wilson háborúja mind az ő rendezésében készültek el. Továbbá szeret feldolgozni politikai eseteket is: Egy becsületbeli ügy, Az elnök emberei sorozat. Sorkin filmjei többek közt a dialógusokról híresek (Jack Nicholson az Egy becsületbeli ügyben), ez A chicagói 7-ek tárgyalására is érvényes. A film mindegyik karakterének nagyon fontos szerepe van, de a beszédeket illetően Abbie Hoffman (Sacha Baron Cohen), és Willam Kunstler (Mark Rylance) karakterét lehetne kiemelni leginkább. Míg előbbi provokatív, szellemes személy, utóbbi csendes, de folyamatosan meglepetéseket okozó jellemével fokozza a film hangulatát. Érdekes Tom Hayden „hippimentes” karaktere is, aki tökéletes ellentéte a minden tekintetben tipikus hippinek nevezhető Abbie Hoffmannak.

A chicagói 7-ek tárgyalása egyszerre humoros és pörgős, fordulatos és hiteles. Kapunk vele egy szeletet az amerikai történelemből egy csapat sztárszínész közreműködésével, erkölcsi kérdéseket boncolgat. Bár helyenként szájbarágósnak érezhetjük, a kitekintéseknek, a karakterek és párbeszédek humorának köszönhetően kiegyensúlyozott és szórakoztató.