Teljesen higgadtan ültem be másodévesként a vizsgára azt gondolva, nem lehet nagy baj, tanultam rá és a feladatoknak a gyakorlati részét is meg tudom oldani, bármiről is legyen szó. Vizsgáztam már ennél a tanárnál, tudom, mire számíthatok, menni fog a dolog. Naiv voltam? Hát az nem kifejezés. Tényleg elhittem, hogy kisujjból kirázom az egészet.

Ahogy egy évvel ezelőtt, úgy most is online zajlott a vizsga. Tudom, most nagyon megleptem ezzel a mondattal mindenkit, de fontosnak tartottam megemlíteni, mert később még visszautalok rá. Mielőtt megkaptuk a feladatokat, megegyeztünk az időkorlátban, ami első hallásra elégségesnek tűnt. Nos, ez egészen addig a pontig volt igaz, amíg kinyitottam a tanártól kapott fájlt, amiben a feladatok voltak, és megláttam azt a temérdek szöveget, amit tartalmazott.

Minden perc számít, gondoltam magamban, így hát nekiláttam a munkának. Az oldalak száma hol gyarapodott, hol csökkent. Ennek rémesen egyszerű oka volt: egyik pillanatban még azt gondoltam, jól megoldottam a feladatot, majd a másikban sikerült teljesen elbizonytalanodnom és töröltem az egészet. Addig játszottam ezt az ide-oda játékot, amíg elkezdtem kifutni az időből. És itt szabadultak el a dolgok, és alakult ki körülöttem a káosz. Totálisan elvesztem a betűk és sorok között. Elolvastam ugyan, hogy mit kér a feladat, de megérteni már nem sikerült, mert az agyamban lévő kuszaság nem engedte. A fejemben vészesen szirénázott a tűzpiros pánikgomb. És szerintem nemcsak a fejemben jelzett eszeveszetten, de az arcomon is jól láthatóan érzékelhető volt a pánik. Öt perc volt hátra az időből, nekem pedig két feladatom várt megoldásra. Ez volt az a pont, ahol láttam magamat kívülről, ahogyan szétesem. Szívem szerint ott helyben, bekapcsolt kamera előtt bőgtem volna el magam és hagytam volna az egészet a fenébe. Viszont nem ment. Nem tudtam csak úgy otthagyni. Valahonnan nagyon mélyről előszedtem a tartalék energiáimat és úgy dolgoztam abban az öt hátramaradt percben, hogy csak a billentyűzeten lévő betűk koppanó hangját lehetett hallani és az oldalszámok növekedését látni.

Leadtam a dolgozatom. Semmire nem emlékeztem az utolsó percekből. Törlődött minden. Fogalmam sem volt, milyen válaszokat adtam, vagy egyáltalán hogy oldottam meg a feladatokat. A tanárom hangjára emlékszem, aki csak annyit mondott a vizsga végén: „láttam, hogy teljes kétségbeesés és káosz uralkodik a képernyő túloldalán, már azt hittem elveszett a doksi, amibe írtál, de nem mertem megkérdezni, nehogy megzavarjalak”. Aggódó megjegyzésére csak annyit tudtam hirtelen mondani, hogy „a doksi nem veszett el, én viszont valahol félidőnél annál inkább”. Ettől a pillanattól fogva számomra bizonyossággá vált, hogy az idővel csak a baj van.