Mindenki hallhatott legalább egyszer már arról – ha nem bizonygatta maga is – hogy manapság nehéz szerelmesnek lenni, illetve még nehezebb megtalálni „az életfogytig tartó igaz szerelmet”. Különös generációs jelenség tapasztalói vagyunk: mindenkinek az igazi társra van szüksége, mégsem kapják meg azt sokan. Az idősebb nemzedékekkel ellentétben, mára már teljesen átértékelődött a kapcsolatok világa, a hetekig tartó udvarlási folyamatokat felváltotta néhány rövid beszélgetés, amiből már pattan a tűz, ellehetetlenítve a fiatalokat attól, hogy alaposan megismerjék egymást. Persze, az ilyen szerelem amilyen gyorsan jött, esélyes, hogy olyan gyorsan is megy. Napjainkban a társkeresés az emberek fejében egyből a társkereső alkalmazásokra asszociál, legyen ilyen például a Tinder. Egy előítéletes rendszer alapján, pár kép és egy rövid szöveg dönti el, hogy az adott személy nyerő-e nekünk, de attól még, hogy a szimpátia sok esetben kölcsönös, egy felszínes beszélgetésen kívül legfeljebb egy plusz követő az Instagramon, semmi más. Így még mindig valós a probléma, nincs meg a társ, nincs szerelem, csak annak hiánya. Ez az űr betölthető a magányról, kegyetlen szakításokról szóló zenékkel vagy végtelenségig nézett szerelmes sorozatokkal, filmekkel. Mert azokba beleélheti magát az ember, azt képzelheti, hogy egyszer ő is megéli majd az amerikai álmot. Azt, amikor egy buliban, a tiszta véletlen folytán összetalálkozik egy idegennel, az idegenből pedig egyszercsak társ lesz. Addig maradnak a percenként frissülő Instagram sztorik, egy Ariana Grande, a legjobb jelenetek a Skamból, egy rajz az egyedüllétről, vagy egy látszólagos álompár legújabb nyaralási képe, relationshipgoals hashtaggel ellátva. Az egész mögött ugyanaz van: a realitás, hogy magányosak vagyunk.