Mindenki egyszeri létezője a káosznak. Azt hihetnénk, hogy aprócskák és jelentéktelenek vagyunk, pedig mindenkiben ott lappang a kezdet és a vég ismeretének egésze. Egyenként vagyunk saját magunk aprócska axis mundijai. Néha megéljük, máskor átéljük az elképzelhetőt. Azt hihetnéd, te is csak egy vagy ebben a káoszban, egyszeri és megismételhetetlen, és mindez által botrányos sablon. De tudom, hogy voltál már felhőtlenül boldog és velejéig szomorú is, pont mint mindenki más ezen a Földön, egy pillanatfüggő, érzelmi selejtként élve mindennapjaid. Ha életedből filmet forgatnának, talán vígjáték lenne, vagy nagyvalószínűséggel dráma, perspektíva kérdése az egész.

Itt vagyok és írok, kreativitást várnak el tőlem az emberek, de én félve használnám ezt a szót bármire ezen a világon, főleg önmagamra nem. A alkotóképességről mindig az ismeretlen jut eszembe, hisz csak úgy lehetne valaki eredendően kreatív,ha előtte nem tapasztalt semmit. Bármilyen eddigi tapasztalat, külső vagy akár belső hatás rányomja bélyegét legapróbb csirájára is. A lét az egyetlen dolog, amely elfojtja alkotóerőnk lehetőségét. Ezért kijelenthetem magamról, hogy nem vagyok kreatív és megnyugtató érzéssel tölt el, hogy más sem az.

Az embereket leginkább egy vonalkódhoz tudnám hasonlítani. Vastagabb és vékonyabb vonalak, világos és sötét sávok váltakozása, amelyek párhuzamosan futnak egymás mellett, így sohasem találkoznak. Félelem, kétely és önmarcangolás, szeretet, boldogság és egy kevéske hit. Külsőnk hazug és képlékeny, társaság, alkalom és pillanatfüggő, de személyiségünk nem más, mint belsőnk önfeledt és elállatiasított lényege.

Amint felszakítod a pókhálókéntfedő felső réteget, ami nem más, mint csupa kedvesség és báj, nem látsz mást, csak irigységet, gőgöt, rosszindulatot és dühöt, mindezekre alantos kifogásokat. Nem mondom, vannak jobb napjaid, amikor tiszta szívből adsz, de mit ér ez, ha később bolyongó lelkiismereted megnyugtatásaként gondolsz vissza erre a kevéske jóra. Mindezt mélyen magadban tartod és elnyomod, de mégis tudod, hogy itt van, minden álmodban benne van. Az álmok személyiségünk igazi mutatói. Amit nem mersz kimondani azt megálmodod, lehet az bűn, fájdalom vagy éppen a legféltettebb titkod. Elképzelt jövő vagy mélyen eltemetett múlt. Lehet, hogy ítélkezően szól minden szavam, de nem azért, mert bárkit is megvetnék. Bennem is ott van ez a tömérdek hiba, sőt talán még több is.

Mégis egy valami visszatart attól, hogy utáljam önmagam. Az, hogy szeretek valakit feltétel és korlátok nélkül, társaságtól, alkalomtól és pillanattól függetlenül. Ez az, amitől nem jó, nem rossz, de legalább ember vagyok,és te ember leszel.