Orvos-Tóth Noémivel sorsról, szabad akaratról, mindenről

Nem hiszek a pszichológiában. Semmi értelme pszichológushoz menni, kidobsz egy csomó pénzt, hogy beszélgess valakivel? Nincs neked semmi bajod, csak hisztis vagy, nem kell egyből terapeutához futni. Ezeket a mondatokat, megjegyzéseket a kelleténél sokkal többször halljuk, mondhatni jellegzetesek Kelet-Közép-Európa tájain. De lélektan nélkül vajon tudnánk-e, hogy a belső frusztrációnk, traumánk akár a dédszüleink életére is visszavezethető? Hogy a csecsemőkori ősbizalom mennyi mindent meghatároz későbbi életünkben? Többek között ezeket a kérdéseket fejtegette Orvos-Tóth Noémi szakpszichológus a 11. Kolozsvári Ünnepi Könyvhéten. Az est házigazdája Sánta Miriám volt.

Fekete overallban és laza könnyedséggel lépett színpadra Orvos-Tóth Noémi szakpszichológus, az Örökölt sors és a Szabad akarat című könyvek szerzője, a Bánffy-palota udvarán és a közönségen pedig egyszerre valami megmagyarázhatatlan nyugalom lett úrrá.

A protokollinformációk után, ahogy beindult a beszélgetés, a következő gondolat ütötte meg elsőként a fülemet: „Nem tudjuk elfogadni azt, hogy jó emberekkel is történnek rossz dolgok”. A szakértő szerint ugyanis az áldozathibáztatás, amely gyakorlat ellen nagyon sok aktivista felszólalt már, tulajdonképpen védekező mechanizmus, megküzdési módszer; a végsőkig akarjuk hinni, hogy a világ igazságos hely és hogyha valakivel történik valami szörnyűség, azt biztos megérdemelte, mert olyan nem létezik, hogy valaki ártatlanul áldozatául essen az egész életet megkeserítő traumának.

„Magunkkal is kegyelmesen kell bánni.” A posztmodern ember a legmagányosabb és énközpontúbb „változata” a Homo sapiensnek, mióta az első majom lemászott a fáról. Annyira befelé fordultunk, hogy teljesen megfeledkezünk arról, hogy közösségek, a társadalom részei vagyunk és felelősséggel tartozunk egymásért. Annak ellenére azonban, hogy az individualizmus fénykorát éljük, paradox módon hajlamosak vagyunk sokszor fölöslegesen ostorozni magunkat. Orvos-Tóth Noémi szerint ahhoz, hogy érdemi segítség és társaság legyünk mások számára, előbb magunkkal kell harmóniába és békébe kerülnünk, ehhez azonban önismeretre és – tetszik vagy sem – terápiára is szükség van.

Terápiára járni nem szégyen. A pszichológus, pszichiáter nem az őrültekkel foglalkozik, nem azokkal, akiknek „elmentek otthonról”. Mert, valljuk be, sokan ezért nem megyünk el még az első konzultációra sem, mert „nem vagyunk bolondok”. Ez is problematikus, kelet-közép-európai felfogás. Nem kell ahhoz bolondnak lenni, hogy segítségre legyen szükségünk. Mégis nehezen vesszük rá magunkat a terápiára, ha egyáltalán. Ahogy Orvos-Tóth Noémi is fogalmazott: a modern ember fejében kőkorszaki elme lakik. Ezt főleg annak köszönhetjük, hogy nem tudunk igazán felnőni és alkalmazkodni a rohanó világhoz – ahhoz a rohanó világhoz, amit mi tettünk ilyenné.

Rengetegen ültek a nézőtéren, a földön, a Bánffy-palota különböző pontjain, mindenhol emberek voltak. Az előadás során nehéz témákat érintettünk: szó esett családon belüli erőszakról, kihűlt szerelemről, szülő-gyermek konfliktusról, örökletes hajlamokról, mindenről, és ezt rengetegen hallgattuk. Ott ültünk egymás mellett, egy emberként hallgattuk a szakpszichológus szavait, mintha legalább a tévében az ötórás híradót mondta volna. Ott ültünk egymás mellett, és bár voltak ismerős arcok, nem ismertünk senkit, még azokat sem, akikkel együtt érkeztünk. Mert bármennyire is súlyos dolgok ezek, nem beszélünk a problémáinkról. Ilyenek vagyunk mi, kelet-közép-európai emberek, inkább elrejtjük magunkban jó mélyen a bajokat, úgysem tartozik másra. Számtalan nő és férfi magára ismerhetett a beszélgetés során, ki így, ki úgy. Mert „minden embernek van megélő és megfigyelő énje”.

És miközben talán most ismertük fel magunkban, hogy segítségre van szükségünk, miközben talán rájöttünk, hogy a legjobb barátunk, családtagunk bántalmazó kapcsolatban él, vagy olyan terhet cipel, amit egyedül nem bír el, miközben számot vetettünk, addig ez a kislány, akit a mellékelt képen láthatunk, előbb nagy szemekkel bámult az embertömegre és a beszélőkre, aztán… belekacagott a képünkbe. Őszintén, gondtalanul. A megjelenése olyan volt, mint a görbe tükör, mert ott, a nehéz témák és a feszült csend közepette ő nevetett. Ő volt az üde színfolt a komor világban. Aki viszi tovább az életet. Aki felemeli a fejet, ha az csügged, aki felfelé húzza az ajkat, ha annak inkább sírni van kedve, aki megdobogtatja a szívet, ha az már azt hiszi, nem szerethet többé.

Mert mindenkinek joga van a szeretetre, arra, hogy szeressék, hogy „jól szeressék”, arra, hogy ne a családja miatt ítéljék meg, arra, hogy elfogadják, tiszteljék és megbecsüljék. Ez a kisgyerek nem törődik azzal, hogy a szülei, nagyszülei mit tettek vagy nem tettek. Ez a kisgyerek csak nevet, boldog, szeretetet ad és kér. Ez a kisgyerek a jövő. Ne tegyük ezt a kisgyereket csüggedt, szorongó felnőtté!