Hányszor és hányszor hallottuk már az életünk során ezt a mondatot, hogy „Bezzeg, az én időmben!”, főleg a nálunk idősebb emberek szájából. Igaz, sok minden megváltozott, teljesen átalakult a rutinunk a szüleink generációjának fiatalkorához viszonyítva, szóval, talán jogosan hangzik el ilyen gyakran ez a dorgálás. Másképp közelítünk meg sok mindent, főleg, mivel az internet az életünk része lett, és nemcsak a technikára vonatkozóan, hanem az emberek gondolkodásmódját tekintve is. 

Beszippantotta a fiatalabb generációkat az internet világa, mindenki úgy érzi, hogy folyamatosan és mindent ki kell posztolni. Akár nyaralást, szórakozást, de akár a bánatos pillanatokat is, hogy mindenki tudhassa és láthassa, milyen az életünk. Ott van bennünk a folyamatos megfelelési kényszer, ha valaki közzéteszi, hogy utazik, bulizik, bármi olyat csinál, ami látványos, és nem engedheti meg magának feltétlenül akárki, automatikusan átjár minket az irigység keserű érzése. Ez az online világban történő véget nem érő versengés az, ami szennyezi a hozzáállásunkat, mert alapvetően nem lenne gond az új lehetőségekkel. Nagyban megkönnyítené az életünket a technológia rohamos fejlődése, pillanatok alatt alkothatunk valami értékeset, szépet, okosat, csakhogy a legtöbbünket robottá változtatnak az olyan közösségi oldalak, mint a TikTok, vagy az Instagram, s egy kalap alá veszik ezzel a jelenséggel azokat is, akik pozitívan használnák ki az internet adta lehetőségeket. 

Régen más volt. Fontos volt és értékes, hogy az emberek minőségi időt töltsenek együtt. Ez manapság átértékelődött, és az esetek többségében csak a telefonon keresztül látjuk egymást. Persze ez minden szülő-gyerek kapcsolat esetében megfigyelhető, mert világunk folyamatosan olyan dolgokkal gazdagodik, amelyekhez a fiatalabb könnyebben, az idősebb nehezebben tud adaptálódni. 

Szerencsésnek érzem magam. Rám és a korosztályomra még az volt jellemző, hogy nem volt telefonunk, és úgy kerestük egymást, amikor játszani akartunk, hogy elmentünk az adott személy házához, engedélyt kértünk az édesanyjától vagy édesapjától, hogy velünk játsszon. A másik opció az volt, hogy tanítás után megbeszéltük, mikor, hol találkozunk, de semmiképp sem úgy töltöttük el a szabadidőnket, ha együtt akartunk lenni, hogy telefonos vagy számítógépes játékokon, kamerába, mikrofonba beszélve imitáltuk a minőségi időt, ahogyan az manapság tapasztalható.

Most már, ha végignézünk a tömegen,  mindenki kezében ott csillog a telefon, vagy valamilyen okoseszköz, még az egészen kicsi gyerekek esetében is. Ha valaki azt mondta volna négy évvel ezelőtt, nem hittem volna el neki, hogy egyetemistaként én is ki fogom mondani: bezzeg, az én időmben!