Bori volt az osztály legszerencsétlenebb lánya. Mármint nem a megszokott pápaszemes, kapafogas, kétfeléfonottcopfos Harisnyás Pippi értelemben volt szerencsétlen, hanem tornaórán. Igen, Bori hihetetlenül két ballábas volt. Számára a tornaóra olyan volt, mint másnak a matek meg a nyelvtan: a pokol bugyrainak kínkeserves legalja. Amikor meglátta az órarendjében, hogy másnap ismét fel kell vennie a kopott, koszos, szakadt tornacipőjét, úgy érezte, hogy menten a legsúlyosabb betegség vesz erőt rajta és teljes önsajnálatba kezd zuhanni. Éjszaka azon morfondírozott, milyen kifogással állhatna elő, hogy megszabaduljon a zöld falú tornateremtől, ami nagy, rácsos ablakaival mindig olyan érzést keltett benne, mintha egy börtön lenne, ahol ő mindig a nevetség tárgyává válik. Aztán eljött a reggel és hiába próbálta meggyőzni édesanyját arról, hogy ő rosszul érzi magát és mivel soha nem volt még ennyire beteg, ezért képtelen iskolába menni, a makacs anyai unszolást mégsem tudta legyőzni, ezért vállára vette súlyos iskolatáskáját és szembenézett a kezét már ördögi kacajok kíséretében dörzsölő Tornaórával.

A délelőtt irdatlan sebességgel telt el. Az óra elütötte a delet. Kicsengettek. Eljött a vég kezdete. Bori ekkor már a nap azon szakaszában volt, amikor azt kívánta, hogy bárcsak megnyílna alatta a föld, zuhanna rá egy tégla, vagy ami a felsoroltak közül a legkevésbé volt valószínű, bárcsak elmaradna a következő órája. Azonban egyik kívánsága sem vált valóra. Borinak tehát nem maradt más választása, mint az, hogy fogja magát, meg a mindennél jobban utált tornafelszerelését, és elinduljon a tornaterem monumentálisnak tűnő, rettegett épülete felé. Az öltözőben osztálytársai kacarásztak, viháncoltak, ugrándoztak, mintha a tornaóra maga lenne a
felhőtlen boldogság megtestesülése. Eközben Bori a lehető
legészrevétlenebbül ledobta
táskáját az öltöző sarkába, reszkető kézzel nekiállt kifűzni a cipőjét, és próbált nem arra gondolni, hogy mi vár rá a következő ötven percben.

Becsengettek. A tanár késett. Bori titkon abban reménykedett, hogy valami isteni csoda folytán mégis megmenekülhet a kínok közül, ám amikor a remény sugarai már próbálták volna áttörni a lány fölé magasodó viharfelhőket, a tornatanár belépett az ajtón. Borinak ekkor egy izzadságcsepp jelent meg a homlokán, pedig még nem is csinált semmit, sőt úgy érezte, hogy földbe gyökerezett a lába, és egyszerűen nem tud belépni a tornaterem ajtaján. Ekkor a tanár belefújt a sípjába, és dörgő hangján azt ordította: SORAKOZÓ!

„Ma bakot fogunk ugrani” – mondta elégedetten. Pár srác a sor végén örömujjongásban tört ki. Két lány mellette lepacsizott. Borit meg a rosszullét kerülgette. Reszkettek a lábai. Izzadt a keze. Szédült. Ez csak valami nagyon rossz vicc lehet – gondolta magában, és abban reménykedett, hogy mindjárt felébred ebből a rémálomból. De ez nem álom volt, hanem maga a kőkemény valóság. Két fiú már készítette is elő a terepet: a terem közepébe állították a baknak nevezett óriási valamit, elé pedig egy dobbantót. „Szaladsz, dobbantasz, ugorsz. Egyszerű, mint a karikacsapás” – pattogott a tanár, majd ismét belefújt a sípjába és a fiúk máris a sor elejére tolakodtak. Bori úgy érezte, képtelen lesz erre az egyszerűmintakarikacsapás műveletre, egyszerűen: Nem. Tudja. Megcsinálni. Egyre fogytak az előtte álló emberek, a startvonal pedig egyre csak közeledett. Mindenki könnyedén szaladt, dobbantott, meg ugrott. Bori azonban tudta, hogy ez csupán látszat, mert számára mindez maga lesz a teljes önmegsemmisülés. Már hallotta fülében a lenéző röhögéseket, látta maga előtt, amint mindenki rá mutogat, hogy mennyire szerencsétlen, a tanárt, amint elvörösödő fejjel épp azt szajkózza, hogy még soha nem találkozott olyannal, aki nem tudott megugrani egy bakot.

Ő következett. Szaladsz­dobbantaszugorsz – mantrázta magának, mintha ez bármit is segítene kilátástalan helyzetén, közben meg a könnyeit is próbálta visszatartani. A sípszó ekkor élesen hasított bele a levegőbe. Bori minden benne rejlő bátorságot és erőt összegyűjtött, hogy leküzdje az előtte álló akadályt s a benne tornyosuló félelmet. Szaladt, dobbantott, ugrott. Megcsinálta. Igaz, hogy a bakról már csak erőlködések közepette tudott leszállni, de sikerült! Felugrott. Megcsinálta. A sor végére vezető útján páran még a vállát is megveregették. Bori életében először boldog volt tornaórán. Sőt, büszkének érezte magát. Erősebbnek, bátrabbnak, magabiztosabbnak és kevésbé szerencsétlennek. Az ezt követő tizenöt percben a felhőtlen boldogság mámorában úszott, s lábait egy rózsaszín felhőről lógatta le, amikor ismét meghallotta a tanár fülsüketítő kiabálását:

– BORBÁLA, MAGA SÜKET VAGY CSAK TETTETI, HOGY NEM HALLJA, AMIT MONDTAM?! – ordította, majd kezét a magasba lendítette és így szólt: Mars a bordásfalra!

Bori gondtalan létezése a másodperc törtrésze alatt foszlott szerte. Lógó karokkal, reményvesztetten indult el a bordásfal irányába és a tornaóra iránt érzett gyűlölete a korábbiaknál jóval erősebben költözött vissza bensőjébe. Miközben a fal bordái közé próbálta illeszteni lábát, azon gondolkodott, milyen kifogással álljon elő a jövő heti pokolórára.