A videojátékok világa veszélyes, mert agresszívvé tesznek, mert befolyásolnak, mert a gyerekeink eltanulják a rossz hajlamokat, és a többi, és a többi… Felejtsük el most egy időre ezeket a szetereotipikus kijelentéseket és nézzük meg, mi van akkor, ha egy videojátéknak sikerül egy teljesen új élményt behozni a piacra. Terítéken a Life is Strange című játék, amelyet a Square Enix adott ki, 2015-ben.

A játék döntések sorozatából épül fel, főszereplőnk Maxine Caulfield, 18 éves és éppen fotózást tanul. Az eseményeket végig az ő szemszögéből figyelhetjük meg. A Life is Strange a Pillangó-hatás elméletére épül: minden apró tettednek és döntésednek következménye van, ami kihat a jelenre, múltra, jövőre és a közvetlen környezetedre is, de akár a világ másik felén is előidézhet valamit. Tehát, ahogy haladunk előre a játék cselekményében, az különböző szituációkban döntések meghozatalára kötelez, ám azt, hogy ennek milyen hatása lesz majd a későbbiekben, azt nem tudjuk meg rögtön. Érdekesség – és most itt egy picit le kell lőnöm a játék első percéből egy keveset –: Max-nek adatik egy különleges képesség, miszerint képes visszavinni az időt. Tehát ő az időlány, és a játék még azt a kényelmet is megadja nekünk, hogy ha nem tetszik egy-egy döntésünk végkimenetele az adott helyzetben, akkor kihasználhatjuk Max képességét arra, hogy megváltoztassuk azt. A Life is Strange nagyon interaktív: folyamatosan kapcsolatban állunk a környezetünkkel, beszélgethetünk emberekkel, meghallgathatjuk Max véleményét bizonyos dolgokról, sőt még a naplóbejegyzéseibe és SMS-eibe is belepillanthatunk, ezzel még színesebbé téve a játékélményt.

A virtuális képkockák olyan témákat dolgoznak fel, mint a fiatalkori útkeresés, önmegvalósítás, családon belüli viszályok, iskolai bántalmazás, kirekesztés. Azt meg ne is mondjam, hogy van benne egy nagyon erős krimiszál is, ugyanis elkezdünk nyomozgatni az eltűnt lány, Rachel Amber ügyében. Ja, meg persze a szerelmi szálat sem érdemes kihagyni. Szóval, van itt minden, ami egy jó történethez kell. De mi az, ami miatt ez a videojáték kimagaslóan teljesített a kritikusoknál, és még a 30-40 éves pasik is meghatódva ültek a laptopjuk előtt, amikor véget ér? Az egésznek a kulcsa a karaktereiben és a történetekben rejlik: ritka, amikor egy játéknak sikerül mély érzelmi kötődést kialakítania a játszójával. Azonban a Life is Strange ezt olyan szintekre emelte, hogy a gyártóknak és kivitelezőknek alaposan feladta a leckét a piacon. A végére annyira fontosak lesznek nekünk a szereplők, hogy nagy megpróbáltatás lesz a képernyők előtt higgadtan ülni. Sorsok, akár életek fölött is dönteni kell a játékban. Öt epizódot adtak ki a fejlesztők, mindegyik fordulatos és rétegelt, akarva-akaratlanul elindítanak egy folyamatot az emberben: ahogy kibontakoznak a karakterek és személyiségeik, ahogy megismerjük mindenki háttérsztoriját és motivációit. A Life is Strange megújított játékélményt hozott magával.

Audiovizuális világa is nagyon erős: olyan grafikával, képekkel és zenével dolgozik, amelyek az élményhez nagy mértékben hozzátesznek és rányomnak egy bizonyos pecsétet a játékra, amely örökérvényűen összetéveszthetetlenné, „Life is Strange”-essé teszi. Nem beszélve arról, hogy itt a különböző tárgyaknak is nagy jelentőségük van, hiszen akár fotózhatjuk is őket, egy-egy helységben körbenézhetünk, szemügyre vehetünk mindent, ezzel is a realitás-élményhez hozzáadva: olyan, mintha ott lennénk, abban a szobában, Maxszel.

Mindent összegezve tehát, ha nem is szereted különösebben a videojátékokat vagy elkezdenél játszani, de nem tudod, hogy mivel, akkor a Life is Strange-t ajánlom neked teljes szívvel! (Elvégre, khmm, jön a szesszió, kell a sorozat, meg a film, meg a játék.) Garantáltan olyan benyomást fog kelteni, amivel eddig még nem találkozhattál. Plusz az üzenetén órákig lehetne gondolkozni, hiszen annyi témát vet fel, ráadásul, ott van még az a káoszelmélet is, hogy jól megcsavarja a szálakat.