Édes-keserű búcsút vettem tőled…

Természetesen nem estem depresszióba, miután elhagytam Budapestet, azonban felhőtlen boldogsággal, mégis mérhetetlen nagy szomorúsággal néztem a buszból az eltávolodó fővárost. Az ott eltöltött majdnem öt hónap feledhetetlen élményeket nyújtott nekem, mivel soha nem gondoltam volna, hogy én, egy román városból hirtelen a hatalmas Budapest részese lehetek félévig. Nekem legalábbis, elérhetetlen volt.

Budapestben azt szerettem meg, hogy bárhol s bármiben el lehet rejtőzködni. A százéves épületek közt sétálva, erősen megbámultam a házak csodálatos ódivatú homlokzatát. Emlékezetes volt elmerülni az utcák zajában, leginkább a Váci utcában, ahol hegyeztem a fülemet, hogy itt-ott halljak egy idegesen, turisták által kiejtett idegen nyelvű szót. Ámulattal néztem az emberek arcát, s nem azért mert irigy lennék mindegyikükre, hogy miért szebbek, mint én, hanem azért, hogy csak nézzem a mosolygó, életteli szép arcukat, legyen az játszadozó kisgyermek, egy tanuló fiatal, egy sietős középkorú vagy egy nyugodt idős ember. Nyilvánvalóan más városban is megvannak mindezek, de itt, a magyar fővárosban, teljesen más értelmet nyert. Olyan dolgokat próbálhattam ki, amiről otthon még álmodni sem mertem. Hajóztam a Dunán, a kedvenc magyar együtteseim koncertjein voltam, fürödtem a Velencei-tóban, de azért kulturálisan is fejlődtem, hiszen nem egy múzeumot látogattam meg. Feküdtem a Margit-szigeten a felhőket fürkészve, és sütkéreztem a Városligetben verseskötetet olvasva. Egy kicsit közel érezhettem magam a rég elhunyt nagyjainkhoz, íróinkhoz, költőinkhez is: leróhattam tiszteletemet a sírjaik előtt a Fiumei úti sírkertben. Az írókról s költőkről beszélve, végre valahára gyarapodott a könyvtáram új könyvekkel is… S persze nem szabad megfeledkeznünk a noteszekről, a naplóról, meg egy jónéhány írószerről, hiszen nem tudtam volna elhagyni Pestet úgy, hogy ne nézzek be néhány színes-díszes és kreatív papír-írószer boltba. Na meg persze a ruhaüzletektől sem szabadultam meg, viszont sikerült olyan dolgokat beszereznem, amiket otthon, szerintem, sehogy se tudtam volna megvenni. A legfontosabb pedig az, hogy rengeteg kedves és jó emberrel találkoztam, akikkel remélhetőleg sikerült baráti kapcsolatot kialakítani, s még találkozni tudok majd velük.

Tanulhattam a világ egyik leghíresebb egyetemén olyan dolgokat, amiket otthon biztosan nem tanítottak volna nekünk. Kitárult a világ számomra: jobban megismertem azt a szakmát, amiben el szeretnék helyezkedni. Úgy érzem, hogy ezáltal még jobban fejlődtem és semmiképp se jöttem el „bután”. Bátorkodtam meghozni egy olyan döntést, ami már 2 éve nem hagyott békén, és sikerült befestetni a hajamat. Megtanultam (szerintem) rendesen főzni, úgyhogy most már nem félek, hogy éhen halok. De azt is megtanultam, hogy bármennyire is szeretek itt lenni, Kolozsváron vannak a barátaim – azonban ez nem tántorít el attól, hogy egyszer, valamikor itt éljek. Számtalan órát töltöttem a kollégiumi szobámban azon gondolkodva, hogy számomra az is nagy dolog, hogy az egyik legjobb kollégiumban kaptam szállást, azután meg a szobatársaimmal hülyéskedtünk, csak úgy, szórakozásképp. J (Hiányoztok!) Megtapasztalhattam az oly sokat hallott budapesti közlekedést, és nyugodt lélekkel mehettem bármelyik üzletbe vagy máshová, s nem kellett magamban előre begyakoroljam, hogy mit is szeretnék kérni. Többet beszéltem angolul azóta, hogy 2 éve megvan a nyelvvizsgám, de itthon valahogy soha nem adódott rá lehetőség. Örültem annak, hogy egy kicsit meg tudtam tornáztatni az agyam azzal, hogy minden vásárláskor próbálgattam átszámolni forintból-lejbe, hogy azért tudjam, mennyit is költök. Még az utolsó napjaimat is úgy próbáltam eltölteni, hogy értelme legyen. Sikerült rég nem látott rokonaimmal újra felvenni a kapcsolatot, s velük időt tölteni, amiért én nagyon hálás vagyok, na meg azért is, hogy segítettek rajtam.

Maradéktalanul boldog vagyok, hogy ennyi mindent átélhettem és persze rettentően hálás vagyok mindenkinek, akik nélkül ez nem jöhetett volna létre. (Ez most úgy hangzott a fejemben, mintha valamilyen díjat köszönnék meg ezzel a mondattal.) 😀

Van viszont néhány dolog, amit rettenetesen bánok. Azt, hogy nem tartottam meg a magamnak tett ígéretet, hogy lefogyok. Azt, hogy rengeteg időt töltöttem bent, filmezve és sorozatozva, de azt is, hogy amikor mégis kint voltam, a pénz olyan szépen folyt el, mint ahogyan a Duna folyik Budapest közepén. Sok helyre elmentem volna még, kiélveztem volna a pesti éjszakát, elmentem volna egy napra legalább egy magyarországi fesztiválra, s bizony részt vettem volna a Pride felvonuláson s megannyi más programon is. De ezek a dolgok legalább megmaradnak a következő látogatásomra, hogy akkor se maradjak program és látnivaló nélkül.

Zárásképp, én már csak teljes szívemből abban reménykedek, hogy nem utoljára voltam ott és egyben mindent megteszek azért a jövőben, hogy visszatérjek huzamosabb ideig az álomvárosomba (nem röhögni!), Budapestre.