Én nem tudom, hogy a mai kor embere mennyire szembesül önmagával. Csak azt látom, hogy mindenki boldog és kiegyensúlyozottnak tetteti magát. És boldog párkapcsolatban él, pedig a barátja épp az előbb tett félreérthetetlen ajánlatot. Én, az ilyen helyzeteket, ha testem engedte, mindig hárítottam, mert az agyamban ennél sokkal érdekesebb gondolatok termelték az endorfint.

Mi a fenéért van valaki olyannal, akit nem tisztel? És direkt nem a szeretetet mondom, mert ugye, az ilyen dicsőférfiak, mind nagyon szeretik szívük hölgyét, csak már nem „olyan”.

Mi nem olyan? Te, senkiházi férfiak szégyene – gondolom magamban!?

Hát olyan…tudod. Nincs kedve, unalmas.

Két lehetséges verzió alakulhat ki: egy, veszem a lapot és leszek az irgalmas szamaritánus, megsajnálom szegény férfit, még egy kicsit csodálom is az áldozatkészségét, amivel szolgálja a hölgyét.

Na! Majd én megmentem ezt a dolgot! – gondolhatnám magamban.

Mert: ha a másik unalmas és kedvtelen, akkor ez azt feltételezi, hogy én, én bizonyosan hihetetlen izgalmas vagyok és kedves. És milyen bátor, istenem milyen bátor vagyok!

És akkor haza mennénk.

Haza hozzá persze, mert megmutatja nekem a fotográfiáit a falakon. Megnézném a szépen vetett ágyat, amibe engem fektetne, és érezném milyen édes a mosószer illata, amit nagy valószínűséggel a párja választott. Az az unalmas liba!

Szétnéznék a szobában és látnám, a közös emlékeket a fényképeken. Látnám az éjjeli szekrényre helyezett piperedolgokat. Hmm, Chanel. Látnám, a nő könyveit, amiket olvas. Hmm, Dosztojevszkij. Látnám a vasalt inget – amit biztosan nem az én esti lottó ötösöm vasalt magának. Látnák egy közös életet egy másik, egészen más szemmel.

De mindez mégis mit számít, mikor én vagyok a kiválasztott?! Én vagyok a másik nő, az izgalmas! Hogy ne lennék különleges, mikor ez a férfi, vállalva a kockázatot felhozott magához?

Hozna nekem egy pohár bort, közben a virágot – amit porhintés szándékával cibált le egy kerítés mögül, hogy mégiscsak lássam hazafele jövet a kocsmából, hogy ő milyen úriember, ááá: egy romantikus hősszerelmes, aki rózsát lop! Szóval a virágot vízbe tennénk. Néhány szót ejtenénk a munkáról és hobbikról, majd szép lassan, vagy eszeveszett gyorsan, egymás testében keresnénk a lelki-bocsánatot.

Csak az a gond, az ilyen hősszerelmesekkel, hogy mikor eljut a teste arra a szintre, hogy az agyából felszáll a szürke köd, akkor már van hely gondolkozni. És innen arra fele, már egyáltalán nem egy romantikus mese a történet, hanem egy undorító szégyenfolt. Már csak arra gondolna, hogyan tudna tőlem megszabadulni. Mi van, ha a hajammal van tele az egész ház? Egész este csörgött a mobilja, most megnézi. Elkezd pánikolni, de szégyellne kitenni hajnalban a lakásból, ezért befordul a fal fele és úgy tesz, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne az, hogy ő most alszik.

A másik lehetséges verzió, az ilyen helyzetek kezelésére a tapasztalat.

Annak a tapasztalata, milyen érzés lehet haza jönni a párunkhoz a meleg lakásba egy hosszú út után. Befeküdni a friss ágyba, rágyújtani egy cigarettára, folytatni az aktuális regényt, ott ahol abba lett hagyva. Mintha, még egy üveg bort is vettem volna az utazás előtt.

És megcsodálni a szép szál vadrózsát, ami ott virít a kedvenc vázámban, milyen kedves, pedig nagyon jól tudja, hogy mennyire gyűlölöm a rózsát.