Írnod kellene valamit. Valami kreatívat. Valami érdekeset. Valami kimagaslót. Ráadásul sürgősen. Csakhogy ez egyáltalán nem így megy. Ülsz a teljesen üres Word-dokumentum előtt. Nézed. Intenzíven szuggerálod évtized-hosszúságúnak tűnő perceken keresztül, és várod, hogy sült galamb formájában a szádba repüljön az inspiráció. A képernyő félórás, mélyre ható bámulása után begépelsz egy értelmezhetetlen, se eleje, se vége mondatot. „Kezdetnek nem rossz…” – mondod, és örülsz, hogy végre sikerült elindítanod a folyamatot. Úgyhogy gyorsan tartasz is egy jól megérdemelt szünetet. Visszaülsz a gép elé. Újra elolvasod az ominózus mondatot, és lefagy az arcodról a mosoly. Rájössz, hogy használhatatlan. Indulatosan ráfekszel a törlés billentyűre. Következhet az újratervezés. Tíz másodpercnyi kemény koncentrálás után hirtelen azon kapod magad, hogy arra a történésre gondolsz, amikor ötévesen fent ragadtál a hajdúszoboszlói akvapark egyik csúszdáján, amiről a vízimentők kellett leszedjenek, és akaratodon kívül zavarba jössz.

Ismételten belemerülsz a Word-lap makulátlan fehér, vakító fényébe. Érzed, ahogy a kitörni vágyó frusztrációd migrénesen lüktet a halántékodnál. Már a hűtő zúgása sem képes elnyomni a két utolsó neuronod harcát a túlélésért. Ránézel az órára, 21.45 van. Erőt veszel magadon, és végső reménységedként lefőzöl egy adag kávét. Szürcsölgeted, magadban pedig kétségbeesetten könyörögsz az univerzumnak egy égi jelért. Egyre csak telnek-múlnak a percek, az órák, mire végre jutsz valamire. Amikor pedig már alig látsz az állandó ásítástól, eladod a lelked az ördögnek, és elmész lefeküdni. Majd reggelig álmatlanul forgolódsz, mert végre beütött a koffein várva várt hatása.