Megnyerőnek bizonyult novelláskötetének címével keltette fel a figyelmemet a bihari származású, Zilahon élő irodalomtanár. Kíváncsi voltam, ki ő, és miért épp ezt a címet adja legelső könyvének. Ősszel, amikor a korlátozások is a kisebb rendezvényeknek kedveztek, két nagyon kedves barátommal eljutottunk a zilahi szabadtéri könyvbemutatóra, azóta a dedikált, alig 158 oldalas könyvecske ott csücsült a polcomon, s arra várt, hogy végre nekiveselkedhessek.

A rövidebb-hosszabb írások között alig volt olyan, amelyik nem kavart fel érzelmileg. Olvasás közben kendőzetlenül tárult elém a valóság, az érzelmek téptek és szaggattak. Magam előtt láttam a körtefát, a dinnyéket és a két, teljesen különböző nagyapát, a szorongó, középkorú édesanyát, aki teljesen elfásult a férje mellett, és azt az édesanyát is, amelyik nemrégiben megszakította a terhességét. Átéreztem az elbeszélő kisfiú bánatát, és hihetetlenül büszke voltam a felnőtt énjére, aki sikeresen túljutott múltbéli sérelmein, és nem él azok hatására mély depresszióban. Láttam az idős szomszéd nénit és a fiatalasszonyt is, aki verte a gyerekét. Láttam az alkoholista férfit, akinek minden reménye, hogy legalább jó apja volt a gyerekének, aki szemrebbenés nélkül hazudta neki azt, hogy igen.

Rég olvastam ilyen erős, nyers novellákat, általában nehezen ragadnak meg a rövid írások, ezek mégis kivételek. Talán a történetekkel teljes kontrasztban állónak bizonyult könnyed hangulatú könyvbemutató tette, talán a legtöbb novella főszereplőjeként bemutatott alkoholista apa, aki viselkedésével tönkretette a családját, engem pedig felmérgesített. Mindenesetre abban egészen biztos vagyok, hogy Covaciu Norbert írásaival a későbbiekben is szeretnék találkozni.

Csemegéznivalónak itt hagyok néhány bekezdést.

„Kiléptem a teraszra, nyeltem egy nagyot, hátamat nekitámasztottam a hideg ajtónak, a szemeim kezdtek elhomályosulni. Miközben megtöröltem őket, arra gondoltam: lehet, hogy a Halál most surrant be a házba.”

Ebbe a két mondatba a kötet első oldalain botlottam. Nos, ha az összes többi novella ilyen mélyreható, erős lesz, akkor egyszerre fogom imádni és utálni ezeket a történetfoszlányokat. Imádni, mert annyira gördülékeny a szöveg, hogy képtelen vagyok letenni a kezemből, muszáj olvassam, mert egyre többet és többet akarok abból az érzésből, amit az író a szavaival okoz bennem. Utálni, mert ezektől a szavaktól a lényem egy része valamiért elpusztul, mert kénytelen vagyok belátni: nem mindenki olyan szerencsés, hogy az életéből kimarad néhány olyan „aprócska” meghatározó momentum, mint például az alkoholista apa.

„Az ember kifejleszti magában azokat a képességeket, amelyek szükségesek a túléléshez.” Ennél az idézetnél valahogy a jelenlegi helyzetünk jutott eszembe. E sorok írásakor kb. 10 és fél hónapja tartózkodom otthon, az egyetemtől 80 km-re, itthonról hallgatom az óráimat, és élem az egyetemisták laza, gondmentes életét. Ja, hogy nem. Kegyetlen így, de tényleg, és nem azért, mert nincs mindennap buli, vagy nem lóghatok olyan jó érzéssel, mint Kolozsváron, hanem úgy érzem, egész egyszerűen elvesztődik az egyetemistaságunk lényege. De kibírjuk. Ezt is.

„Öt nappal ezelőtt, még mielőtt beköszöntött volna ez a szörnyű idő, saját kezűleg ásta el a körtefa alá, pontosan oda, ahol apu lógott.”

Itt kirázott a hideg, és le kellett tennem a könyvecskét ahhoz, hogy erőt vegyek magamon. Kicsit sok volt, de a szókapcsolat legjobb értelmében. Annyira átjöttek ennél a novellánál az érzések, hogy beleremegtem a gondolatba, hogy… Utálom a horrorfilmeket, néhányat láttam csak, azokat is azért, mert bandásan néztük, és nem volt választási lehetőség. Mindegyik nézése közben telefonoztam, mert nem bírtam lélekkel, de voltak mozzanatok, amikor felkaptam a fejemet és odapillantottam. Persze ilyenkor láttam meg azt, amit nem kéne. Ilyen jelenet ez is. Ha a novella címére pillantok, máris csontjaimban érzem a rettegést, a fájdalmat.