Vannak témák, amelyekből nem szabad viccet csinálni, mert az lehet bántó és etikátlan. De mi van akkor, ha éppen az nevet, aki elszenvedi? Az erős emberek egyik túlélési eszköze és fegyvere az önirónia, amelyet édesanyám, Biszak Zsuzsa is gyakorolt az őssejtbeültetése idején, miután az ember szervezetének a nulláról kell újrakezdenie működését, viszont az életet onnan kell folytatni, ahol abbahagyta. Azt a keserű valóságot akarom egy beszélgetésünk nyomán leírni, amely túl sok személyt érint különböző betegségek miatt, sokszor úgy, hogy a szenvedés után nem következik gyógyulás.

Amikor megkérdeztem, hogy milyen az a fájdalom, amit az ember kemoterápiás kezeléskor átél, azt a választ kaptam, hogy leírhatatlan. Minden fáj. Hiába kértem pontosabb meghatározást, úgy látszik, azt lehetetlen átadni. Leírhatatlan. „Olyan, mint a filmeken, hogy látod, ordít a másik, mert egyebet nem tud tenni, csak szenved és szenved.” (Jegyezzük meg, nem olyan filmekről beszélünk, mint a Csillagainkban a hiba. Személyes véleményünk alapján abban a filmben a betegábrázolás mérföldekre esik a hitelestől.)

Hogy mit érzett édesanyám? Félt. Félt, amikor először lépett be olyan kórterembe, ahol már kopasz, csontsovány, sápadt betegek próbáltak túlélni. Félt a történeteik hallatán, attól, hogy balul sülhetnek el a dolgok. Félt, hogy mi vár rá. Akkor is, amikor hullani kezdett a haja a kezeléstől, ő pedig fésülködés közben tincsekben kihullott hajszálakat tartott a kezében a tükör előtt. Megengedte, hogy én vágjam a haját, de bár ne tette volna! Kiderült, hogy ügyetlen fodrász vagyok. Ellenkező esetben talán nem is lennék egyetemista… (ugyan már!)

Hogyha hasonlítani kellene a kórházban uralkodó állapotot, „díszletet” bármihez, akkor az a láger lenne – mondja édesanyám nevetve. Gyenge, kopasz emberek, csíkos pizsamában. Másrészt viszont olyan, mint a mennyország. Nem azért, mert kellemes, vagy megnyugszik a lélek, közel sem. Csak azért, mert mindenki egyenlő. A marosvásárhelyi hematológián nem volt gazdag vagy szegény, román vagy magyar. Biszak Zsuzsa, anno romántanárnő, több román dialektusban tudott beszélni a kezelés után, mint addig gondolta volna. Kár, hogy többet kellett erre a tudásra áldozni, mint egy átlagos nyelvtanfolyamra. És barátokat is szívesebben szerezne az ember a munkahelyén, a főnökön kacagva, és nem a saját helyzetén. Viszont, ha nem lett volna a közös téma, a hasonló szenvedés, nem értették volna meg egymást annyira az ott tartózkodó betegek. A hangulat jó volt, amennyire a helyzet engedte, segítség a betegek között is akadt. Mindenki hordozta magával a saját karácsonyfáját – ahogy a perfúziós állványt nevezték –, és előfordult, hogy egy őssejtbeültetésen már átesett leukémiás nő kísérte ki újonnan megismert sclerosis multiplex betegségben szenvedő barátnőjét a mosdóba, hogy az egyensúlyvesztés miatt nehogy elessen.

Az őssejt „leszedése” és beültetése külön lapra tartozik. Néha a beteget előzetesen nem értesítik róla, mi következik a továbbiakban, csak viszik. Lehet elsőre kegyetlennek hangzik, de belegondolva nem az, ez az eljárás csökkenti a pánik lehetőségét. Így történt, hogy édesanyám nem is tudott az első adag kemóról, amikor az a szervezetébe került. Mint utólag értesült róla, az a nagy gép, ami „átmosta a vérét”, igazából az őssejtet emelte ki a szervezetéből, hogy a beültetésig –300 fokon raktározzák, és így indult a beültetés folyamata is. Meglepetéssel fogadta a nagy érdeklődést, amellyel az orvosok viseltettek iránta: főorvosok, orvosok, ápolók rohangáltak körülötte, amíg külön szobába vitték, majd vállig érő gumikesztyűkkel nekiláttak a „tisztítási folyamatnak”, két erős kemoterápiás szer beadagolásának, ami pusztító károkat okoz a szervezetben, ezért a kezelés alatt jeget kell enni. Három tállal evett, mind elfogyott, ezért fagylaltra szorul. Az ember ez után olyan, mint a rongy, egy darab élettelen hús, amíg megerősödik – a főorvos szavai ezt alátámasztják. És csak a hematológia külön klinikáján párolt csirkecombot ehet. Délben, este. Délben, este. Délben és este.

Sokan élik ezt túl. Sokan nevetnek közben önmagukon. Hogyha ilyen helyzetben is képesek az emberek erősnek maradni, talán nekünk is sikerül.

Biszak Zsuzsa azóta nem gyógyult meg, de nevetni nem felejtett el. Viszont csirkecombot sem eszik soha többet.