Legnagyobb félelmem, hogy nem sikerül legyőznöm önmagamat, és ez elrontja majd az egész életemet. Ahogy Kosztolányi Dezső Senecája mondja, bár a technika változott, fejlődött a világ, az emberi romlottság, az egymás elleni acsarkodás, a hiábavalóságok mégsem múltak el, vagyis ugyanott tartunk, mint régebben, csak a külsőségek mások. Minden abban rejlik, hogy az embernek diadalmaskodnia kell a sötétségei felett. Ez egyéni harc, ezért eldöntöttem, hogy megvalósítom a győzelmet.

Sok helyzetbe kerül bele az ember élete során, és egy idő után elkezdi külső szemmel analizálni a már megtörtént eseményeket. Adott ponton egyszer csak belehasít a felismerés, hogy rengetegszer ő generálta a konfliktust, szántszándékkal megbántotta a másikat, és ő a hibás, amiért nem lépett túl saját sérelmein, kihozta embertársát a sodrából, gyenge volt a tűrőképessége, elvesztette a számára legfontosabbat, mivel nem kereste, és még sorolhatnám.

Utólag sokszor megbánom a tetteim, gondolataim, mondandóim, és hosszú ideig képes vagyok forgatni magamban a dolgokat. Sajnálom a történteket, tépelődöm miattuk akkor is, ha jogosak voltak. Éjszakákat tudnék átvirrasztani azért, hogy megtaláljam magamban azokat a fekete foltokat, amik az önképemet, a belső szépségemet bemocskolták, s mindig végül magamban csalódom igazán. Arra jutok: a vétkes csak én lehetek.

Bár felfogtam, hogy az ember dualista lény, van rossz és jó oldala, megvannak az apróbb és hatalmasabb harcai, mégis a jóért kell küzdeni, a jobbik oldalunkat kell kimunkálnunk, tökéletesítenünk. Érdemes küzdeni, de tisztában kell lennünk azzal, hogy a tökéletességet, harmóniát, belső szépséget csak részleteiben tudjuk elérni ebben a földi életben, ahogy Ady Endre is megfogalmazza Kocsi-út az éjszakában című bölcseleti költeményében.

Velem sokszor előfordult, hogy nagyon szilárdan, határozottan eldöntöttem, hogy emberséges, jóságos maradok, csakis szeretettel tekintek másokra, de a realitásban persze egészen máshogy alakult. Ezután sokszor megnyugtatom magam azzal, hogy mégiscsak esendő ember vagyok, az eredendő romlott természet nem múlik csak úgy el, s ezt el kell fogadnom.

A küzdelem, a meg nem alkuvás a lényeg, hogy a reménytelennek látszóból lehetséges, győztes harcot sikerüljön kovácsolni, ez a legnagyobb kihívás.

Legnagyobb félelmem – hogy nem tudom legyőzni önmagam – a legelérhetetlenebbnek bizonyuló álmom, legfőbb célom, a legvéresebb harcom, a legmarcangolóbb vívódásom, a legfeszítőbb szorongásom, de bízom abban, hogy nem a legszebb tévedésem is.

Valentin-nap alkalmával eszembe jutott, hogy milyen jó lenne, ha végre sikerülne mindenkinek teljesen elfogadnia és megszeretnie önmagát, vagyis azt a csodálatos embert, akire mindig számíthat, akivel szimbiózisban él, amióta csak megfogant. Eldöntöttem hát én is, hogy el kell viselnem mindkét oldalam, teljes valóm, minden szépségével és temérdek rútságával, és be kell bizonyítanom először is magamnak, hogy mit tudok, így hátha elérem azt is, hogy mások számára (legalább részben) példaképpé váljak.

Úgy tartják, ha önmagunkat megszeretjük, békés kapcsolatot alakítunk ki az énképünkkel, akkor békében leszünk a világgal is és könnyebb lesz szívből szeretni egymást. Kívánom, hogy a Valentin-nap utáni időszak is szóljon mindenkinek arról, hogy menthetetlenül belehabarodunk saját magunkba, de ezt alázattal vállaljuk, és egymás lelki épülését szolgáljuk vele.