Anya kezei. A kéz, ami ölel, amióta vagyok, ami simogat, hajat fésül, felszed a földről, felkarol, letörli a könnyeimet. Az a kéz, ami elém kerül, mint egy veszélyhárító eszköz, a kéz, ami tanít, nevel s mindent megcsinál miattam, értem, velem. A kéz, amin csak akkor látod a hegeket, a kemény munka nyomait, amikor az rákulcsolódik a tiedre és elidőzik rajta a tekinteted. Az a kéz, ami nem is a tied, mégis hamarabb nyúl feléd, amikor bajban vagy, mint a világ bármelyik más keze, de egy nap majd el kell engedni.

Áldd meg!

Áldd meg szeretettől túlcsorduló szívét,

mely melegíti mindannyiunk életét.

Áldd meg, Uram, lelkét, ami gondoskodó,

lényét mert életünk tőle gyarapodó.

Áldd meg kezét, mi érdes a munkától,

finomat ehetünk az ő jóvoltából.

Anya szemei. Amit legelőször látsz meg s amiben a legtöbb szeretetre lelsz. Amit sokszor a boldogság, büszkeség, hiány könnye borít el, máskor a szomorúságé, de amibe akárhányszor belenézel, kicsit mindig gyermeknek érzed magad. Mert az az a szempár, amihez természetednél fogva a legközelebb állsz s ami a leginkább hiányzik, amikor nem nézhetsz bele. Ami miatt imádkozol, hogy minél több időt kaphass az Istentől, hogy az élet fénye beragyogja.

Áldd meg a könnyektől fátyolos szemeit,

e szempár figyeli óvón gyerekeit.

Áldd meg fürgén siető léptei nyomát,

alvás közben fel-feltűnő színes álmát.

Áldd meg fáradt testét, mikor pihenni tér,

összekulcsolt keze felett hallgasd, mit kér.

György Emőke – Áldd meg (részlet)

Egymást követik a kis szövegek, versek az anyák napi előadáson, amit a végzős osztály azért állított össze, hogy még egyszer utoljára az édesanyákat úgy köszöntsék, ahogy legelőször, az óvoda falain belül köszöntötték. A szülők persze meghatódva görnyednek a kényelmetlen padon, ki-ki a maga porontyára figyelve. Minden épp annyira meghitt, amilyennek lennie kell. Egynéhány dolgon kívül. Mert ott, az a szőke lány, hátul a jobb felén, komoran, érzelemmentesen mondta a részét. Már nem azért, mert nem tisztelte vagy szerette volna az édesanyákat. Sokkal inkább azért, mert neki nem jutott ebből az anya-gyermek kapcsolatból. A születésekor elhunyt édesanyjáról sok emléket nem őrzött, az édesapja nevelte, vagyis inkább neveltette. Ennélfogva robotszerű monotonitással, érzelemmentesen olvasta azt a részt, ahol az anyák szavai súlyáról kanyarítottak egy kis bekezdést közösen az osztályból azok, akik keze munkája volt az előadás szövege. Kínosnak érezte, úgy gondolta, tele van klisével, nem értette, minek kell erre szánni a péntek délutánjukat. Amikor viszont ránézett göndör hajú barátjára, aki csorgó könnyekkel olvasta saját részét, amely az anyai pillanatok értékeiről szól, még az ő szíve is belesajdult a látványba. A szóban forgó osztálytársa ugyanis nem sokkal karácsony után temette el az anyukáját és bár neki sem volt kinek címeznie a sorokat a közönségből, azzal is tisztában volt, hogy teljesen más az a helyzet, amikor valaminek a hiányában nő fel az ember, mint amikor egyik pillanatról a másikra tűnik el egy becsült kincs az életünkből. S amikor végignézett a társaságon, rájött, hogy ahányan vannak, annyi különböző anyai szerep jelenlétéről és hiányáról tanúskodhatnak. Van, akinek a nagymama érdes, ráncoktól díszes keze adja meg azt a törődést, amit másnak az anyáé. Van, aki nem tapasztalhatja a szeretettől túlcsordult anyai szempár csillogását, vagy csak részben tapasztalja, netán más szemébe nézve talál rá erre az otthonérzésre. 

Számos lehetőség, hogy mennyi minden féle helyzetben nem lehet jelen az anya. Mert elragadja az élet, vagy magába szippantja annak a sötétebb zuga. Egy nap nem elég egy édesanyának megmutatni, hogy mennyire értékeljük. Ő mindennap értékekkel halmoz el bennünket. S ha nem halmoz el, mert nem tud, vagy nincsen, akkor egész életen keresztül érezzük a hiányát, ezért sokkal jobban felfigyelünk azokra, akik ha picit is, de megközelítik az anyai törődést.