Na jó, nem pont olyan amilyennek képzeled

Licis éveim alatt, mindig csak messziről szemléltem a kolozsvári egyetemista életet. Nem is lehetett volna másképp ahogyan. Barátaim, akik az iskolából ballagtak el, és Kolozsváron folytatták tanulmányaikat, sokszor meséltek az itt töltött időről, a pezsgésről, arról, hogy Marosvásárhelyhez képest Kolozsvár, mondhatni a világ közepe. Őszintén bevallom engem soha nem vonzott az, hogy ebben a városban töltsem az egyetemi éveim, annak ellenére, hogy sokan győzködtek. Ezt az ellenérzést soha nem tudtam észérvekkel alátámasztani, ez csak úgy bennem volt, de nem is éreztem kényszert soha arra, hogy megmagyarázzam. Nagyon hosszú út vezetett ide, de az érettségi és a felvételik kereszttüzében csak itt kötöttem ki. Az új helyzetet kezelni kellett, és mivel nem vagyok a szobámba begubózó típus, megfogadtam, hogy mindenképp igyekszem pozitívan megélni azt, ami akaratom ellenére történt és kihasználok minden lehetőséget, ami csak adott, hogy felejthetetlen és emlékezetes egyetemi éveket tudjak majd magam mögött hagyni.

Úgy gondolom, a termek keresése miatti hosszas kóválygás, elengedhetetlen tapasztalat, így ezt szereztem be elsőként. Miután végre megtanultam eljutni abba a körülbelül három terembe ahol az óráim zajlanak, leadtam a tanulmányi szerződésem és még egy ösztöndíj kérvényt is megkockáztattam, picit fellélegeztem. A „gólyának lenni nem kis feladat” részben bebizonyosodott. És ha a hivatalos dolgok végre kipipálódtak, jöhetett az annyit hangoztatott, folyton pezsgő diákélet.

És mivel mással kezdhettem volna, ha nem a gólyák éjszakájával?! A várost csak meg kell ismerni! Hát akkor tegyem azt a szórakoztatóbb módján. Legalábbis a szervezők ezt ígérték. Az öt fős csapatunkból két személyt ismertem előzetesen, a másik kettőt pedig akkor szereztem be barátként, és nem, nem csak a facebookon. A verseny többnyire abból állt, hogy „kedvenc” sportunkat űztük: a szaladást. Szerencsére mindenkiben lobogott a versenyszellem, így feláldoztuk magunkat és már az első negyed órában csurom vizesek voltunk. A különböző megállóknál, volt, hogy alig tudtunk megszólalni, de nem jelentett problémát a dolog addig, ameddig nem kapkodtunk levegő után annyira hangosan, hogy nem értettük meg a feladatot. Utólag átgondolva azt tudom mondani, hogy a szervezők nem hazudtak, amikor azt mondták, hogy szórakozva ismerem meg új otthonom. Bár a feladatok többségével már találkoztam, az új emberek, az új csapattársak még újabb értelmet adtak a feladatoknak. Miután eszembe jutott, hogy jéé, én ezt már játszodtam, gyorsan elhessegettem az emléket és helyet engedtem az újabbnak.

Tetszett az, hogy nem arra ment ki a játék, hogy jól leszívassanak minket, hanem arra, hogy csapatban dolgozzunk, hogy végighallgassuk a másikat is, ha már ott van. Jaj és, hogy időnként picit megtévesztve, de valahogy eljuttassanak bennünket a következő állomásig, reménykedve abban, hogy majd következő alkalommal nem keresgéljük a színházat vagy a KMDSZ irodát.

Körülbelül két órányi futkározás, kézenállás, puzzelezés, székely activityzés, és pénzdobálás után sikeresen befejeztük az estét. Lassabbra vettük a tempót és elindultunk a The Shealter felé, a megérdemelt pihenés céljából. A kíváncsiság szép lassan mindenkit levonzott a meleg pincehelyiségbe és türelmetlenül vártunk. Én csak akkor láttam, hogy mennyien futkároztunk aznap éjjel valójában. Jó volt látni egy magyar tömeget, találkozni otthoni emberekkel, akiket a tanulás utáni vágy Kolozsvárra vonzott. Együtt bulizni velük és sok más ismeretlennel. Azt ugyan nem tudom elmondani, hogy újabb embereket ismertem meg, talán ez az egy negatívum – ha nevezhetem így – volt az estében.

Nyerni ugyan, csak tapasztalatot nyertünk, de nem bántuk, és nem bánom, mert most már tudom, hogy merre találom a Sapisok kedvenc párnáit és egy Qva jó kávézót. Talán ennyi nyeremény egy éjszakára elég is. Ja, és még az, hogy megalapozta életem Felejthetetlen események Kolozsváron című fejezetét.