Kék. Milyen szép. Mint az első családi autónk, amiben szűkösen, de elfértünk mind a négyen. A kétütemű Trabantunkról bár kevés emlékem van, de annál boldogabbak. Körülbelül hatéves lehettem, amikor a nagy családommal, csomagokkal és rengeteg jókedvvel, egy szabad hétvégén elmenekültünk kicsit a világ elől. Én és a szüleim a kék Trabanttal, édesanyám testvérei és az unokatestvéreim pedig egy fehér Daciával.

Az erdei házunk félórányira volt a szülőfalumtól. Még nagyapám építette a rendszerváltás előtt. Mi csak úgy hívtuk, hogy kicsiház, mert olyan apró volt, hogy sosem fértünk el benne kényelmesen, de ez senkit sem zavart. Ha ott voltunk, csak az számított, hogy együtt legyen a család, a kicsiház udvara pedig elég tágas volt mindenkinek. Alvóhelyek mindig kerültek valahogy. Ki-ki sátorban vagy éppen autóban pihent.

Az erdei utak nagy kihívást jelentettek a Trabantunknak, de megbirkóztunk vele. Az erdő közepén a kék Trabant megállt a fehér Dacia mellett, együtt szálltunk ki, a legnagyobb mosollyal az arcunkon. Ilyenkor, érkezés után mindig az volt a program, hogy kipakoltuk a zakuszkát, a sütni való kolbászt és szalonnát, majd az unokatestvéreimmel és minimum egy szülő kíséretében elindultunk a nem messzi forráshoz, mivel a kicsiházunknál sem víz, sem villanyáram nem volt.

Most is nézegetem a felvételeket, hogy milyen más volt akkor minden. Nem nyomkodtuk a telefonunkat, mert nem is volt. Térdig mászkáltunk a sárban, lefröcsköltük egymást, és őszintén nevettünk. Együtt mentünk tábortűznek való fáért édesanyám nagyobbik lánytestvérével, aki mindig olyan nagy tüzet rakott, hogy egész éjszaka égett.

Szerettem ezeket a hétvégéket, szeretem ezt az emléket. Nem számított semmi, nem zavart senki, csak ott voltunk egymásnak, megéltük a pillanatot. A 2007-es felvételeket nézve szám sarkába halvány mosoly költözik. Nagymamám még egészséges, tud járni. Édesanyám engem próbál meggyőzni, hogy egyek egy kis húst is. Édesapám sörözik az asztal mellett. A fiúk játszanak nyakig a sárban. Mindkét nagynéném sütteti magát a napon. A kék Trabant a ház mellett, éppen kiszáll belőle a bátyám.

Kicsit el is szomorodom, mert tudom, hogy ezeket a pillanatsorozatokat már nem fogjuk újraélni. Most nincs sem Trabant, sem Dacia, sem kicsiház. Lebontották évekkel ezelőtt, helyén most tehenek legelésznek. De azért remélem, hogy az én gyerekeimnek is lesz egy kicsiházuk, ahol ugyanolyan boldogok lehetnek, mint én.