Közben azon gondolkodom, hogy vajon mit fogok
ma ebédelni. Egy szabad órám lesz csupán és pont akkor, amikor a kantin zsúfolásig tele van. Eszembe se jut, hogy fejvesztve fertőtlenítsem a kezeimet, miután leszálltam a járműről. Nem félek attól, hogy valaki hozzám ér,
legfeljebb csak idegesít, hogy idegenek mászkálnak az aurámban. Egy másik, normális világban így néz ki a kora reggel egy átlagos egyetemista életében. E helyett épphogy felkelek nyolc előtt, mert még az is olyan koránnak tűnik. Kicsit megfésülködöm, arcot mosok és bekapcsolom a laptopomat. Talán abban a tíz percben, amit a készülődésre szántam, marad időm arra is, hogy főzzek egy kávét. Hamar megy, megnyomok három gombot és kész is. Bezzeg, ha Kolozsváron lennék, a régi kotyogós kávéfőzőt kellene használnom. De nem bánnám. Sőt, meglennék simán kávé nélkül még úgy is, hogy hat órakor keltem fel. Most viszont unottan kapcsolódom a Zoom meetinghez és várom, hogy a tanár belekezdjen a mondandójába. A csoporttársaim ugyanolyan álmos fejjel ülnek a kamera előtt, mint én, már aki itt van, persze. Mert az, hogy nem kellett olyan korán felkelnünk, mint eddig, nem garancia rá, hogy könnyebben sikerült. Elkezdődik az óra, beszélgetünk valamiről, és amikor már tizenharmadszor fagy le a rendszer vagy a tanár vagy az egész csoport, akkor arra gondolok: Utálom ezt az
egészet! utálom, hogy nem hallottam megint a legfontosabb részét a tananyagnak, mert természetesen olyankor
zavartalanul hallom az egészet, amikor semmi lényeges nem hangzik el. Utálom, hogy nem találkozhatunk egymással személyesen és azt is, hogy nincs miért felöltöznöm, sminkelnem vagy kimennem a házból. Nagyon
utálom, hogy be vagyok zárva, mert már mi értelme van kimenni, ha úgyis maszkban kell járkálni még a friss levegőn is! És amit talán a legjobban utálok, az az, hogy tehetetlen vagyok. Végignézem mint külső szemlélő, hogy elveszik tőlem a legszebbnek hitt három évet az életemből. Egy félévet már elvesztettem. Ez a második. Nincs beleszólásom a saját életem alakulásába, mert ez van és kész. „Fogadd el!”
Egy normális világban összevissza rohangáltam egész nap. És este eldönthettem, hogy otthon maradok egy film társaságában, vagy kimegyek, és válogatok a sok szórakozóhely és kocsma között. Talán még veled is találkozhatok. Az is lehet, hogy erre az estére mozit terveztünk, vagy színházat. Megnézünk valamit, amiről majd hazafelé sétálva órákon át beszélgetünk. Másnap megint csak nyolc órától lesz szemináriumom, ahol kötelező a jelenlét, de nem is bánom, mert szeretek veled lenni. És reggel majd erőt veszek magamon, felgyurakodok a buszra, rohangálok egész nap stresszesen és próbálom utolérni magam a teendőimmel. De ez legalább az én döntésem. Hát nem szebb az a másik világ?