Egy új tanév a kolozsvári Színház és Film Karon egyet jelent azzal, hogy a következő időszakban vizsgaelőadásokat láthatunk: ilyen idén A szecsuáni jólélek, amelyet október 31-én mutattak be. A harmadéves színészek és teatrológusok Kozma Gábor Viktor rendezésében létrehozott előadása a közös alkotómunka semmihez sem fogható katartikus élményével ajándékozta meg a végzős diákokat. Egy rendkívüli próbafolyamat kötelezően elfogult krónikája következik, amelynek eredményét csütörtökönként tekinthetik meg az érdeklődök a bölcsészkaron.

Nem túl gyakran adódik lehetőség arra, hogy a színész és teatrológus évfolyamok közösen hozzanak létre előadásokat, bár ez elég hasznos, szükségszerű és evidens lenne, hiszen az egyetem védelmező burkából kitörve majd együtt kell dolgozniuk. Ezúttal azonban Kozma Gábor Viktor megkérte a végzős teatrológusokat, hogy dolgozzanak dramaturgként az előadásban. Természetesen kitörő örömmel fogadtuk el az ajánlatát, és már nyár végén Bertolt Brechttel keltünk és feküdtünk, hogy felvegyük a kesztyűt, hiszen a dráma egy részét már előző tanévben színpadra állították.

Beleszerettünk a koncepcióba, mert mindenben ellentéte a struccpolitikának, kiáll az erőszak ellen és felmutatja embertelenségüket, közben megpróbál nem képmutató lenni – de legalábbis arra törekedtünk, hogy saját képmutatásunkat is felvállaljuk. Azért is szerettük ennyire ezt az alkotófolyamatot, mert nagy szabadságot adott a szöveggel való munkában, és rengeteg vendégszöveget hozhattunk, amit beépítettünk.

A szecsuáni jólélek nagyon fontos témát boncolgat, az erőszak különböző formáival pedig sajnos a legtöbben azonosulni tudnak, ebből talán már az is sejthető, hogy nem könnyen emészthető előadás született. Nem volt könnyű a munka sem, hiszen amellett, hogy rövid volt az idő, újra és újra ezekkel a súlyos témákkal kellett szembesülni. Mégsem okozott gondot mindennap hangosan felnevetni azokon a poénokon, amiket tegnap és tegnapelőtt és azelőtt is hallottunk már. De ugyanígy elérzékenyülni és sokszor sírni sem esett nehezünkre az utcalányból az istenek segítségével trafiktulajdonossá vált, boldogulni mégsem képes lány mindennapos évődésein, aki olyan világban él, ahol csak saját nagybátyjának öltözve sikerül túlélnie.

Nagyon lelkesek voltunk a teljes napokat és szempillantás alatt heteket felölelő próbafolyamat alatt. Öt dramaturg, hat színész, egy zenész, látványtervező és koreográfus – a rendezői koncepcióval zsonglőrködve, egyre szorosabbra fonódó kapcsolatokkal, frusztrációkkal és persze a tízlejes bécsi szeletes majonézes szendvicsek tömkelegével múlattuk az időnket a Horea úton. De ne szaladjunk ennyire előre…

Kezdetben még csak a Farkas utcai Színház és Film Kar épületének kis irodájában ültünk össze olvasópróbát tartani és közben szöveget húzni. A színházban fellelhető munkakörökről kialakult prekoncepciók alapján volt egy olyan félelmem, hogy majd kihúzunk egy-két oda nem illő mondatot a szövegből, és aztán mehetünk isten hírével kávét hordani. Ezzel szemben a kávéhordás eltörpült a szöveggel való intenzív munka, a díszletépítés, ötletelés, a rendezőasszisztenskedés és megannyi feladat mellett, és leginkább a leesett állunkat kapkodtuk össze, amit az eredményezett, hogy mennyire egyenlő felekként kezeltek és mennyi hálát kaptunk mind a színészektől, mind a rendezőtől.

Amint elkészült a szöveg végleges változata, már a térben dolgoztunk tovább, a reggelekből egyre gyorsabban lett este, a napokból hetek és rövid időn belül azt éreztem, hogy otthonról megyek haza. Viszonylag szerencsés helyzetben voltunk, hiszen együttműködőek voltak a tanárok, és mivel már október végére kitűztük a bemutatót, legtöbbször megkaptuk a termet, amire szükségünk volt, mégis nagyon igénybe vett mindenkit, hogy minden díszletelemet és az egész játékteret mindennap újra fel kell építeni és nap végén a termet visszarendezni. Nem tűnik eget rengető információnak, mégis érdemes figyelembe venni, hiszen itt mi tizenhárman láttunk el minden munkakört a pakolástól az alkotói munkáig. Minden szépen lassan kialakult, megtaláltuk lelkes zenészünket a szintén egyetemista Scheiter Szabolcs Zsolt személyében, aki minden szabadidejét ennek szentelte, majd a koreográfusunk, Muresan Alice és a látványtervezőnk, Oláh Réka, valamint a fénytechnikusunk, Portik Zoltán is bekapcsolódott az alkotásba.

Érdekes élmény megtapasztalni, az eltelt hetek alatt hogyan áll össze az előadás egy egésszé gyakorlatilag egyik pillanatról a másikra. Egyik nap még égő szemekkel és a fejedben egy rezesbandával hallgatod, amint először olvassák össze a színészek az aznap néhány száz óra alatt kétoldalasra húzott jelenetet. Másnap meg már csiszolod a deszkákat a díszlethez a bölcsészkar udvarán, és hallgatod a teremben kibontakozó retróbulit, harmadnap pedig ott ülsz a szülők, barátok, tanárok között, görcsösen tördelve az ujjaid, és azon kapod magad, hogy együtt mondod a szöveget a színésszel, és még soha ennyire nem izgultál, mint ebben a felemelő pillanatban.

Ha két szóban meg kellene fogalmaznom ennek a munkának az esszenciáját, akkor a feltöltődés közbeni folyamatos fáradtság lenne az egyik gondolatom, a másikat pedig kénytelen lennék a nevetésre fecsérelni, mert annyit szórakoztunk, hogy hiteltelenné válna ez az egész írás, ha nem emelném ki. A színészek közül többen kiemelték a kihívást, ami abban rejlett, hogy kis létszámuk miatt (hiszen hattagú osztályról van szó) több karaktert kellett az előadásban megformálniuk. Testet és lelket igénybe vevő folyamatként emlékeznek erre az alkotómunkára, amely nem ért véget a bemutatóval, hiszen minden új előadással folyamatos a fejlődés. Pazar lehetőségként említették, hogy a mozgástól a zenei tudásukig mennyire sok arcuk megmutatkozhat az élő zenés betétekben. A dramaturgok szavaiból a hála és a szomorúság egyvelege érezhető: bár sajnálják, hogy csak a végzős évükre volt lehetőségük felfedezni az ilyen munkafolyamatban fellelhető értékeket, mégis nagyszerű érzés volt végre gyakorlatban is megtapasztalni, amiről eddig csak elméletben beszéltek – egyben lehetőségük volt jobban összekovácsolódni, már-már csapattá válni, a közös alkotás öröme is ezt erősíti.

– Brecht darabjai kiváló feladatot tudnak adni végzős színészhallgatók számára. A társadalmi egyenlőtlenség és igazságtalanság érzése, ami A szecsuáni jólélek történetét is mozgatja, olyan témákat érint, amikhez a hallgatók is számos ponton tudnak kapcsolódni alkotóként és hétköznapi emberként egyaránt. A transzcendens világ megjelenítése jó lehetőséget biztosított számunkra a formanyelvi kísérletezésre – mondta a munkafolyamatról az előadás rendezője, Kozma Gábor Viktor.

A szecsuáni jólélek létrejötte rengeteg munka és befektetett energia eredménye, de hát ki mondana mást a saját a munkájáról – a saját kvázi gyermekéről –, ami annyira beszivárgott a tudatalattijába, hogy már minden második mondata idézet az előadásból. Nemcsak magamról/magunkról, dramaturgokról beszélek, hiszen egy végtelenül türelmes látványtervező, egy mindenkinek esélyt adó koreográfus, egy rendkívüli elhivatottságú zenész, sőt még a hangtechnikusi feladatoktól sem ódzkodó zeneszerző, Lőrincz Árpád is a csapatunkat gazdagította, nem beszélve az időt és energiát nem sajnáló rendezőről és az érett művészekként viselkedő, legtöbbször együttműködő és mindig hálás színészekről.

Én mindenesetre azt tanultam meg ezalatt, hogy mennyire jó dolog tisztelni a másik munkáját és milyen jó egy közös gyermek, amit nyilván nem tud mindenki megszülni, de ahhoz, hogy életben maradjon, nem hagyhatom magára, időről időre rá kell nézni, foglalkozni kell vele, táplálni, és az sem árt, ha ott van valaki amíg játszik, mert bár nem tudsz mit tenni, amikor épp felhasad a térde, de jólesik, ha olyankor van, aki megvigasztalja. Az előadással kapcsolatos információkért – például, hogy mikor láthatjátok legközelebb – keressétek fel a Végzős színészek és teatrológusok – 2022 Kolozsvár Facebook-oldalt.