Nem is egyetemista az a diák, aki még nem vizsgázott – mondták sokan. Valahogy nem is esett rosszul ezt hallani, egy szinten igaznak éreztem. (Pedig hát nem az igazság kellene a legjobban fájjon? A klisék, és az ő logikai bukfenceik…)

Elsőévesként az első félév számomra (fokozzuk azzal, hogy online zajlott, ahogyan sajnos a következő is fog) olyan volt, mint egy köztes állapotban lebegni. Egyetemista vagyok papíron, de az épületben sosem jártam. Mivel még rövid időre sem költöztem fel Kolozsvárra, az a kevés interakció is kimaradt, amit a lehetőségekhez mérten az ember meg tud magának engedni és szervezni – például találkozni az évfolyamtársakkal. Köznapi szóhasználattal élve, minden „rendes dolog” kimaradt: egy „rendes” órán (értsd: a teremben ülve) még nem voltam az egyetemen, nem tudom, milyen a „rendes” (a jelenléti oktatás hagyományos formájában zajló) egyetemista élet, talán azt sem tudom, milyen a „rendes” vizsga.

Több, nálam idősebb egyetemista ismerősöm – mondjuk ki! – azzal ijesztgetett, hogy a szesszió mennyire nehéz, mennyire kegyetlen, mennyire kiszipolyoz. Úgy gondoltam, jóindulatú költői túlzás ez, pusztán az erdélyi magyar sajátos ragaszkodása a panaszkodás minden formájához. Most jönne az a rész, hogy beismerem: tévedtem. Nem vagyok olyan büszke (persze ezt nem kötelező elhinni), hogy ne ismerném be, amikor tévedek, de most nem érzem úgy, hogy őszintén azt tudnám mondani: rosszul gondoltam – ugyanakkor ezzel nem azt mondom, hogy könnyű lenne. Sőt, tanulás, diákélet szempontjából ez az időszak volt eddig a legnehezebb. Az érettségi megírása ugyanis négy napot vesz igénybe, a tantárgyak felét az ember már legalább négy éve tanulja (persze az osztályprofil és a választható tantárgy kijelölése befolyásolja, kinek mennyi az újdonság), az egyetem esetében pedig a szemeszter összes tárgyából vizsgázni kell – annyi engedménnyel, hogy két dátum közül a diák döntheti el, melyik napon ír/felel, így megszervezheti magának azt a rettegett három hetet úgy, hogy a leghatékonyabban, legidőgazdaságosabban fel tudjon készülni.

Lezártam ezt a három szessziós hetet – igaz, engem még nem zártak le – és arra a következtetésre jutottam, hogy tényleg kiszipolyoz, bár lehetne kegyetlenebb (megjegyzem, ez nem kívánság vagy javaslat!). 

Vizsgáztam a szesszió első és utolsó napján is, sőt az első előtt is, idegen nyelvből. Csak olyan napokon nem tanultam, amelyeknek a délelőttjét vizsgának kellett szentelni, viszont ez nem minden esetben sikerült: néha a vizsganap délutánját is fel kellett áldozzam. Tűkön ülve vártam minden eredményt, sorstársakkal hol nyugtattuk, hol stresszeltük egymást, bebeszéltem magamnak, hogy biztos nem megyek át néhány tantárgyból, aztán mégis sikerült. Igen, a szesszió nehéz, viszont közel sem világvége. Igen, azt is tudom, hogy még csak elsőéves vagyok, azt is, hogy online könnyű levizsgázni, és hogy nem orvosit végzek, ne jelentsem ki, hogy nem kegyetlenül nehéz a vizsgaidőszak, viszont remélem, legalább a magam nevében nyilatkozhatok így: ha hullafáradtan is, de túlélhető.

Elvileg már igazi egyetemistának számítok, viszont ott van az a de a lábjegyzetben: talán ez nem számít „rendes vizsgának”. A lényeg az, hogy bárhogyan is, de elvégeztem a feladatom, és már tapasztalatból tudom, mi áll a rettegett „szesszió” szó hátterében.

Nem mondom, hogy újra nekivágnék… de néhány hónap múlva úgyis muszáj lesz.