Ahogy a halált, a legtöbb betegséget is csak úgy említjük, mintha az valaki másé lenne, sosem a miénk. Főleg akkor, ha makkegészségesnek gondoljuk magunkat. Olykor megérint egy szenvedő, haldokló története, de ritkán jutunk el odáig, hogy átértékeljük azokat a dolgokat, amiket az élet természetes velejáróinak gondolunk, miközben milliók ezekért teszik össze naponta a kezüket. A tizenhét éves Stella Grant számára például új tüdő jelentene még néhány év esélyt, genetikai betegsége (cisztás fibrózis) ugyanis légzőrendszerét teszi próbára nap mint nap. Tudja, hogy kórokozó nem felelős a nyavalya kialakulásáért, így emberi kéz képtelen azt gyógyítani, mégis olyan önkontrollról tesz bizonyságot, ami nemcsak a betegek számára példaértékű. Vlogol a korházban töltött életéről – mindenféle önsajnálat mellőzésével –, megtesz mindent, hogy a barátaival hasonló kapcsolatot ápolhasson, mint kényelmes esetben, és nemcsak saját esélyeit tartja szem előtt: applikációt fejleszt, ami sorstársait is emlékezteti a gyógyszerek szükségességére, arra, hogy van, aki figyel rájuk. Személyében megismerünk valakit, aki kétségkívül jobb sorsot érdemelne. Aztán képbe kerül Will, a jóképű sorstárs, és a történet más irány veszt, mint John Green Csillagainkban a hiba című nagy sikerű művében, illetve annak adaptációiban is, hiszen kiderül, hogy a tizenévesek ugyanannak a betegségnek az áldozatai, a keresztfertőzés pedig egyenesen a legrosszabbhoz vezetne. Ez viszont csak Stellát rémíti meg. Kis románcuk két méter távolságról, a kórházi folyosók és várótermek térségeiben virágzik, a szerelem első látásra klisé pedig újat is hoz: az egymásért rajongás lassan alakul ki, és karakterfejlődéssel is párosul. Poe személyében Stella meleg lelki társát ismerjük meg, akit finoman emel be az író a sorok közé – a srácot egy pillanatig sem bélyegzi meg nemi identitása, annál inkább a szeretete, személye, a társasága, ami igazi ajándék a többhetes kórházi kezelés alatt.
Hogy miként vészelik át együtt a többhetes kezelést, miként élnek sokkal izgalmasabb életet a kórház falain belül, mint mások odakint és mi lesz az abszurdnak ítélt szerelem valódi sorsa a legújabb beteg tinik történetben, az a közel háromszáz oldalas könyvből és a szinte kétórás filmből megfejthető. Ha engem kérdezel, válaszd az előbbit, egy magad által megformált képi világgal. Ez a történet úgyis akkor érinti meg az embert, amikor cseppet sem számít rá, és több ideig hat, mint gondolná. Értékeket ad át, miközben értékítéletekre is ösztönöz, és olvasóként észrevétlenül teszed azt, amit diktál. Annak ajánlom, aki szereti a romantikát és annak, aki azt hiszi, hogy nincs szüksége rá. Annak, aki boldog, aki szomorú, aki beteg vagy gyógyult, annak, akinek motiváció kell és annak is, aki azt hiszi, hogy mindene megvan.
Mert én is azt hittem, és jól jött ez a könyv…

*Rachael Lippincott, Két lépés távolság