Különleges este a mai. A szokásosnál is jobban igyekszem haza, időben el kell készülnöm, nem akarok késni. Arcomról letörlöm a hétköznapok gyötrelmeit, vonásaim elsimulnak, megszépülök. Rövid időn belül a tükörből már a vörös bársonyruhába öltözött önmagam köszön vissza. Mosolyog, mert tudja, hogy tetszeni fog neked. Elindulok a helyre, ahol a nap lemegy, kettőnk szíve pedig összeér.

Senki más nincs körülöttem, csak én vagyok meg te, valahol az út végén. Vezetés közben felidézem az utolsó találkozásunk pillanatait, és elégedetten állapítom meg, hogy mától már nem számít utolsónak. Rég láttalak. Úgy képzelem, hogy te is éppen annyira izgulsz, mint én, ez végül megnyugtat kicsit. Hosszú az út, azon gondolkodom, milyen lesz a viszontlátás. Lehet, hogy tárt karokkal üdvözölsz majd. Az is lehet, hogy egy ideig szótlanul fogunk egymás szemébe nézni, engedjük magunkat elveszni a pillanatban. Megcsókolsz, megcsókolhatlak? Már nincs időm találgatni, megérkeztem.

Meglátlak, eloszlik minden kétely, feleslegesen izgultam. Hiszen csak mi vagyunk, te és én. Tökéletesebb vagy, mint amilyenre emlékeztem. Átölelsz, ne is engedj el soha, már hozzád tartozom. Hosszú órákig beszélgetünk, a külvilág megszűnik. Lehet, hogy soha nem is létezett. Megérintelek, most jövök csak rá, mennyire hiányoztál. Itt vagyok veled, most már ez az otthonom, hazaérkeztem.

Kinyitom a szemem, látom még a mosolyod, mosolygok én is, de lassan eltűnsz. Hosszú, gyötrelmes percek telnek el, felébredek, elbúcsúzni sem tudok. Az álom és a valóság kegyetlen harcot vív, egyre csak távolodunk egymástól. Kapaszkodom az utolsó emlékfoszlányba, szeretnék visszamenni, de nem találom az utat. Már tudom, hogy egy időre ez volt az utolsó randevúnk.

Találkozunk majd legközelebb a világban, amelyben te és én egyek lehetünk. Te csak várj rám ott, a szokásos helyen, én pedig megígérem: jönni fogok.