Forró Ágnes a művészetterápiáról

Vizsgafeladat BBTE újságírás harmadéven: portré-interjút készíteni egy érdekesnek tartott, kultúrkörökben is mozgó személlyel. Ezekből az interjúkból szemléztünk. Harmadikként egy igazán különleges személyt mutatunk be. A képzőművészeti terápia a pszichoterápia egyik formája, amely ma már jól bevált kezelési módszer. Segít kifejezni az ember tudatalattiját, segít legyőzni a belső feszültséget, vagy épp ellenkezőleg, kiprovokálja a lelki blokkot okozó elfojtott érzelmeket. 11 évvel ezelőtt egy addig újszerű dolgot indított el a kolozsborsai elmegyógyintézetben Forró Ágnes művészetterapeuta. A vele készült interjút olvashatjátok.

Mikor és minek a hatására döntötte el, hogy érzelmi és értelmi fogyatékosokkal szeretne foglalkozni?

Eszem ágában sem volt, hogy elmegyógyintézetben művészetterápiás műhelyt hozzak létre. Ez csak egy égből pottyant ötlet volt mások részéről. Egy német-román alapítvány közreműködésével indítottam el egy foglalkoztató terápiát, ami három év után lassacskán átalakult művészetterápiává. Aztán egyre jobban belekapcsolódtam ebbe a foglalkozásba, egyik ötlet után jött a másik. Közben persze fejlesztettem magam, sokat tanultam. Így alakult át egy kézműves foglalkozás művészetterápiává, aminek idén 12 éve már.

Mióta létezik művészetterápia?

Idézőjeles művészetterápia az 1860-as években alakult és indult el Európában. Akkortól számíthatjuk az első gyűjteményes tárlatokat Torinóban, ahol az olasz elmegyógyintézetekben készült alkotásokat gyűjtötték egybe. Persze akkor ezt nem nevezték művészetterápiának, csak időtöltés egy fajtája, amivel a páciensek délutánjait töltötték ki. Egy idő után pszichiáterek észrevették, hogy egészen jó alkotások is születnek, olyan mintha a művészek készítették volna.

Kiken is alkalmazzák ezt a terápiát?

Itt nem kifejezetten beteg emberekről van szó. Az egészséges kontroll személy foglalkoztatásában is használjuk, azoknál, akik valamilyen fóbiától szenvednek, vagy ha probléma feldolgozásra jelentkezik valaki. Sok mellékága van, ismeretes a zeneterápia, biblioterápia (vers és irodalom), tánc és mozgásterápia. Ennek a gyűjtőneve az angol art therapy, de mivel magyarul a művészet terápia több mindent foglal magába, amivel én foglalkozom az képzőművészeti terápia.

76325

Egy ilyen terápián hány embert foglalkoztatnak?

Az attól függ. Ha egészséges kontrollszemélyről van szó, az maximum 12 egyéni találkozást jelent. Elmegyógyintézetben teljesen másképp működik, mert nincs meg ez az időintervallum. 11 év alatt cserélődtek ki a páciensek, de konkrétan mindig ugyanazokkal az emberekkel dolgozok. Felnőtt korosztályról van szó, legidősebb páciensem 72 éves.

Tudjuk azt, hogy ön többféle betegséggel küzdő emberrel foglalkozik. Miben különbözik például egy down-kóros és egy alkoholista terápiája?

Semmi különbség sincsen. Talán csak annyi, hogy a korházban, csoportban vannak a páciensek. A csoportos terápia náluk sokkal jobban működik, mert azáltal, hogy tartoznak valahová, jobban fejlődik a páciensek közötti kommunikáció is. És nekünk is könnyebb hat embert összevonni, és mindenkivel egyformán foglalkozni.

Hogyan működik tulajdonképpen egy ilyen terápia? Van egy bizonyos szimbólumrendszer, ami megfigyelhető a páciensek alkotásaiban? Egyáltalán mit szoktak festeni a terápiákon?

A rajzaiknak ritkán van tematikája. Nem könnyű meghatározni a témát, vagy utasítást adni nekik. Például egyik téma címe „ez vagyok én” volt. Volt aki két nagy szemet rajzolt és volt aki egy kacsát. A betegeim annyi mindent akarnak közölni a képeikkel, hogy egy kívülálló nem tudja magától értelmezni, hogy miért rajzolt teásbögrét, spirált, virágot, vagy foltokat. Egy idő után a páciens elmeséli ennek a miértjét, nincs szükség arra, hogy én belelássak, vagy belemagyarázzak más dolgokat.

A betegség tükröződését meg lehet állapítani a munkákon. Egy egészséges személy festményén mindennek megvan a helye. A beteg páciens rajzain nem jelenik meg a kompozíció. Rendszerint nagyon vastag kontúr jellemzi, illetve bizarr elemek. Ahhoz hogy egy szimbólum megjelenjen a betegek munkáiban, nagyon sok fázison kell átmennie annak a páciensnek. A terapeutáknak pedig segíteniük kell ezekben a fázisokban őket. Egy ilyen zárt osztályon levő betegek mindennapjai nem egyformák. Ha rossz hangulatban vannak, akkor másképp foglalkozunk velük. Ilyenkor sokkal zárkózottabbak, aluszékonyabbak, a gyógyszerek miatt. De az is visszatükröződik a rajzokon, ha nagyon zaklatott az illető. Ilyenkor másképp rajzol mások a színek és a vonalvezetések. A betegek nagyon keveset vagy egyáltalán nem beszélnek, sem maguk között, sem velünk. Ahhoz hogy megnyíljanak a kommunikációs csatornák,folyton kérdéseket teszek fel, ezzel jelzem, hogy érdekel amit csinálnak. Maga a személy olyan, mint egy eszköz, akit először is meg kell ismerni. Akkor is, ha egy krónikus betegről vagy egy paranoid skizofrén betegről van szó, van a pszichének egy egészséges része és arra lehet építeni. Ahhoz, hogy ezt kiaknázd, kell egy kis idő, amíg megismered, nem csak magát a betegségét, hanem azt a kedves, jópofa, humoros, vagy vicces oldalát az embernek. És akkor arra építünk, és azon dolgozunk, függetlenül attól, hogy élete végéig korházban kell éljen az illető.

forro_agnes2

Beszélhetünk-e fejlődésről, vagy gyógyulásról?

A pszichés betegségek károsodást idéznek elő az agyban, ami miatt nem lehet visszaállítani az egészséges állapotot, vagyis gyógyítani sem lehet ezeket. De ha a páciens megszabadul bizonyos feszültségektől, kevésbé lesz szorongó, jobban beilleszkedik nem csak abba a csoportba, hanem a korház körülményei közé az már egy lépés előre. Megszabadul abból a vegetatív ágyhoz kötöttségtől, ami már nagy pozitívum. De sokat segítenek abban a terápiás kezelések, hogy az illető jobban érezze magát, és minimálisan be tudjanak illeszkedni abba a világba, ami megfelel a mi normarendszerünknek. A páciens vagy elfogadja, amit kínálok,vagy befele fordul és nem hajlandó együttdolgozni. Ez tőlük függ. Ha nem fogadja el az én „szabályaimat”, akkor nincs együttműködés. Akik rendszeresen járnak a terápiára, azoknak fejlődhet a kézügyességük is. Volt olyan páciensem is, aki nem tudta, hogy hogy kell ollóval vágni, hogy kell megfogni a ceruzát. De amikor felfedez valamit és sikerélménye van, megdicsérik a terapeuták, akkor az ösztönzi arra, hogy tovább csinálja azt, amit elkezdett. Vagy például egy negyvenkét éves páciensnek az okozta a legnagyobb örömforrását, hogy felfedezte, milyen szép olajfesték-szerű képeket lehet csinálni zsírkrétával és radírral. Egy down-szindrómás páciens, ha ceruzával rajzol, akkor 2-3 éves gyerek szintjén van, de ha vízfestékkel dolgozik akkor gyönyörű festmény születik. Így ráérez ő is, hogy amit csinált az látványos, színes, és hamarabb is megy, mint ceruzával rajzolni. Ez is lehet a sikerélményük egyik forrása.

Egy páciens is úgy el tud merülni a festésben, mint egy művész. Egy olyan dimenzióba kerül, ahol megszűnik a világ és csak fest. A festők ki tudnak lépni ebből a dimenzióból, de a páciensek nem. Főképp a skizofréniában szenvedők. Ők megrekednek abban a világban, amit ők kreáltak. Hatalmas egójuk van, egy fiktív világot teremtenek maguknak és úgy tesznek, mintha normálisak lennének. Ez egy nagyon érdekes tapasztalatom. Nem csak az értelmi fogyatékosokra értem ezt, hanem azokra a segítségre szoruló emberekre is, akik a társadalom peremére szorultak. Például az alkoholisták vagy a drogfüggők. Bárki kerülhet ilyen helyzetbe, függetlenül attól, hogy hogyan élt előtte. Ők nem is nagyon akarnak gyógyulni vagy segítséget kérni. Ez ahhoz hasonló, mintha ott lennél a gödörbe, nyújtanak egy létrát, de te nem akarsz kimászni.

Senkit sem lehet kényszeríteni arra, hogy kimásszon abból a gödörből, amibe belekerült.

Az interjút készítették: Ambrus Kata, Brînzan-Antal Cristina, Cseke Heléna, Géczi Renáta

Képek forrása: www.muveszetterapia.wordpress.com és a Szabadság napilap.