Az utóbbi évek egyik legfelkapottabb fogalma a fenntarthatóság, ennek megfelelően ez a divat és az öltözködés világát sem kerülhette el.

Az Y és Z generációban kialakult a klímaszorongás. Saját bőrünkön kezdjük tapasztalni a környezeti változásokat, és most már nem tudjuk tovább halogatni – pedig ez az egyik a szuperképességünk –, hogy valamit ténylegesen tegyünk ellene. Közben azt érezzük, a valódi, nagy változásokba nincs beleszólásunk, amíg a fejünk fölött hoznak döntéseket a gazdagok, akiknek elsődleges céljuk, hogy még gazdagabbá váljanak. Mégis érezzük a változás szelét, elég, ha megnézzük, hogy a Times Év embere díját 2019-ben a tizenhat éves klímaaktivista kapta. Ez látszatnak nem rossz, de akad konkrétabb eredménye is a zöldlobbinak.

A változtatás azokon a területeken a legszükségszerűbb, amelyek nem alapvető feltételei az életnek. A folyamat elkezdődött, de még messze a vége. Bár pontatlan és leegyszerűsítő a gyakran ismételt mondat, miszerint a divat a második legszennyezőbb iparág, nem mehetünk el a divatipar okozta hatalmas károk mellett csukott szemmel. Az egy év alatt legyártott ruhák háromötöde szeméttelepre kerül, az üvegházhatású gázok több mint 8 százalékáért felelős, és a vegyszerek 20-25 százalékát a textilfeldolgozó üzemek termelik a New York Times szerint. Azonban nem általánosíthatunk. A divaton belül is létezik egy külön kategória, ami valóban az ördögtől való. Ez pedig a fast fashion. Túlzásnak tűnhet, de a hatalmas cégeken kívül senkinek sem éri meg, mégis hatalmas rá a kereslet. A H&M, Zara, Bershka és egyéb ehhez hasonló láncok üzletpolitikája erre épül. Ha nekem nem hisztek, elmondja bővebben a környezetvédő youtuber Kristen Leo öt perc alatt, hogy miért is olyan gáz.

Viszont erre egyre nagyobb hangsúly kerül, egyre fontosabb, hogy a folyamat, amely során az adott termék a fogyasztóhoz jut, átlátható legyen, még ha kicsit drágább is a végső termék. Láthatóan a kereslet alakítja a kínálatot. Létrejött a közösségi médiában az egyre népszerűbb #whomademyclothes címke, amelynek lényege, hogy a viselője megtudja, honnan származik és milyen körülmények között készült a ruhadarab, amelyet visel. Ezt a kérdést a nagyobb márkák sem hagyhatták megválaszolatlanul, a replika azonban inkább a marketing, mintsem a termelés részéről érkezett – ez az ún. green washing, vagyis a márkák azon állítása, hogy környezettudatosabbak, természetes és/vagy újrahasznosított anyagokból készítik termékeiket. A gyakorlatban azonban messze nem szolgáltatnak elég információt, hogy valóban hihetővé váljon a fenntarthatóbb termelésre vonatkozó szándékuk. Ezek mellett pedig nem megy el az internet népe és a sajtó sem.

Valószínűleg a fenntarthatósági törekvéseknek köszönhetően jöttek újra divatba a természetes alapanyagokból készült cikkek is. A pamut és a len mellett a legerőteljesebben a szalmából és bambuszból készült táskák jelentek meg olyan high-end márkáknál 2018-ban, mint a Gucci vagy a Saint Laurent. De reneszánszukat élik még a turkálók, kiváltképp a vintage és a retro darabok, nem beszélve a slow fashion mozgalomról és a kézzel készült vagy apró változtatások segítségével újragondolt termékekről. Kisebb-nagyobb kézművesek és hobbivarrónők lepték el az internetet, büszkén mutogatva legújabb kreációikat. A hobbivarrogatás pedig már annyira legitim, hogy általa az ausztrál tűzvész kármentésében is részt lehet venni. Különböző, a tűz miatt árván maradt és megsérült állatnak készíthet otthon bárki ágyat, erszényt és egyéb eszközöket, persze a megadott szabásminták alapján, megfelelő méretű és anyagú holmikat.

Zöldnek lenni sosem volt még ennyire divatos, mint most. Hogy ez jó vagy rossz, egyelőre nem tudjuk, hiszen a trendek jönnek-mennek, inkább csak reménykedjünk, hogy a környezetvédősdi nem köszön le a párducmintával együtt.

FacebookApiException thrown

REST API is deprecated for versions v2.1 and higher (12)