Szórólapok, plakátok, feliratos pólók, fényképezőgép. Mindenünk adott, mégis izgulok kicsit. Egyetemistaként az ember lánya már nem ugyanúgy megy vissza a középiskolába. Az autóból kiszállva, négyévnyi kedves emlék bevillanása ellenére is kívülállónak érzem magam. Pedig hányszor léptem át már ezt a kaput, hányszor érkeztem 5 perccel becsengetés után, hányszor indultam tanítani a sok csillogó szemű gyerkőchöz, hányszor örültem a pénteki utolsó csengőszónak és milyen büszkeség volt kijelenteni: „Pedás vagyok!”

Egy évvel kicsengetésem után egész más céllal jövök a Benedek Elekbe: szeretném bemutatni, hol is tanulok most. Két újságíró-tanonc kolléganőm is velem tart: buzgók, jókedvűek és tele vannak energiával. Érzem már, hogy jól fog menni. A tizenkettedikes arcokon sok minden tükröződni látszik, amikor bemutatkozunk: kíváncsiság, érdeklődés, meglepődött tekintet, a tipikus „ezt a csajt már láttam valahol” pillantás és természetesen akad unalom is. Egy valami viszont közös bennük: mindannyian aggódnak a jövő miatt, tartanak az elkövetkező vizsgáktól, ugyanakkor érzik a változás szelét közeledni. És mind jól érzik. Igyekszünk is, hogy rögtön az érettségi után átélt, személyes tapasztalatainkat adjuk át nekik: mert mi is lehetne reálisabb a végzősök szemében ennél a nézőpontnál? Jó érzés megosztani velük a szakunk sokszínűségét; a sztereotípiákkal ellentétben álló lehetőségeket; azt, hogy milyen sokrétű is lehet egy újságíró munkája; illetve azt, hogy az egyetem tényleg egy teljesen új és más világot jelent. És naná, hogy büszkén mesélünk a Kincses Városról is! Pedig fél évvel ezelőtt még féltünk tőle, nehogy beszippantson. Most mégis más. Mára már a második otthonunk. És ha minden hétvégén haza is ugrunk meglátogatni a családot, hétfő hajnalban örömmel indulunk vissza a hiányzó pezsgésbe.

 Jól esik látni a meglepődött arcokat, azt, ahogyan mosolyognak a diavetítéskor, ahogy elismerően bólintgatnak a kisfilmre, és az is jó, hogy megtapsolnak a negyvenöt perc után.

Távozáskor pedig fülig érő szájjal válaszolok egykori tanáraimnak: „Igen. Jó helyen vagyok…”