Tom az ébresztőóra erőteljes hangjára riadt fel. Egy pillanatig nem tudta eldönteni, hogy ébren van-e, vagy még mindig az álmok gondtalan világában barangol. Az ébresztőóra idegőrlő hangja hamar ráébresztette, hogy ismét felvirradt egy szürke nap unalmas életében. Bal kezével rácsapott a vekkerre, amitől az elhallgatott, de csak azért, hogy holnap reggel 7.15-kor újra elkezdhessen az idegeire menni. Felült az ágyában, megdörzsölte a szemét, és megpróbált visszaemlékezni az álmára. Azonban az álomkép, amibe egy pillanattal korábban oly erősen kapaszkodott, most úgy folyt ki az ujjai közül, akár a víz.

Bosszúsan átsétált a fürdőszobába, megengedte a mosdókagyló csapját és megmosta az arcát. Ahogy a jéghideg víz a bőréhez ért, az utolsó álomfoszlányok is eltűntek a tudatából. Felöltözött és megreggelizett, enni adott új házi kedvencének is, majd kilépett a házból. A nyári levegő kellemesen simogatta arcát, az utcát megtöltötte a madarak csicsergése és az iskolába igyekvő gyerekek ricsaja. Tom felült a biciklijére és elindult a postahivatalba felvenni az aznap leszállítandó leveleket és csomagokat. Amint kiért a főútra, észrevette a seriff autóját a Parker család háza előtt. Egy pillanattal később a seriff is megjelent. Kilépett Parkeréktől, majd elindult az autó felé. Tom rápillantott az órájára, és úgy döntött, hogy rövid beszélgetés a seriffel belefér. Szétnézett, hogy jön-e valami az úttesten, majd áthajtott.

– Jó napot, seriff! – köszönt.

– Bárcsak mindenkinek jó napja lenne, Tom.

– Történt valami?

– A Parker lány tegnap nem jött haza. Mrs. Parker teljesen ki van készülve, Mr. Parker pedig tehetetlenségében majd felrobban, olyan ideges.

– Ez szörnyű – felelte Tom komor arccal.

– Ma délben keresőcsapatot szervezünk, átkutatjuk a város körüli részeket. Ha ráérsz, csatlakozhatsz.

– Természetesen. Amint végzek a munkával, csatlakozom. Sőt, ma úgyis a számlákat kell kihordjam, szóval szólhatok mindenkinek, akivel találkozom, hogy ha tudnak, segítsenek.

– Az remek lenne, Tom. De ha most megbocsátasz, még sok a dolgom.

Tom elköszönt a serifftől, és továbbhajtott a postahivatalba. Átvette a leveleket, és elindult kézbesíteni. Akárkivel találkozott, elmondta, milyen szörnyűség történt, és megkérte, hogy csatlakozzon a kereséshez. Amint elért a várostól távolabb lakó Johnson fiú házához, elővett egy cetlit, és ráírt valamit, majd a számlával együtt bedobta a postaládába. Mire végzett a posta kiszállításával, már délután kettő felé járt az idő. Tom felhívta a seriffet, aki közölte, hogy épp a városközeli erdőhöz tartanak, hogy ott is keressék a Parker lányt.

Az általában csendes erdőt betöltötte az emberek hangja, amint a lány nevét kiabálták. Tom meglehetősen jó munkát végzett, hiszen szinte mindenki eljött segíteni a keresésben. Egyedül a Johnson fiú nem jelent meg. Az emberek egymástól másfél méter távolságban haladva fésülték át az erdőt. Tom egy idő után arra lett figyelmes, hogy a mellette lévők abbahagyták a kiabálást, és elkezdtek beszélgetni.

– …mindig is mondtam, hogy ezzel a Johnson fiúval nem stimmel valami.

– Én azt hallottam, hogy a szülei halála után mindenféle sötét üzelmekbe keveredett.

– Azt el is hiszem, már az iskolában is igazi bajkeverő volt. Folyton lógott, meg ilyenek.

– Az iskoláról jut eszembe, állítólag már akkor figyelte a Parker lányt, amikor az még csak elsős volt.

– Undorító, hiszen akkor ő már végzős lehetett.

– Ne mondd senkinek, de szerintem ő áll az eltűnése mögött is. Biztos azért nem jött el, nehogy lebukjon.

A beszélgetés még folyt egy darabig, de Tom inkább a keresésre koncentrált. A pletyka tovább terjedt az emberek között, és estére már az egész városban azt beszélték, hogy a Johnson fiú a tettes. Amikor a seriff lefújta a keresést, a napnak már nyomát sem lehetett látni az égen. Az emberek hazamentek, és Tom is indulni készült, amikor a seriff megszólította.

– Tom, légy oly kedves egy pillanatra.

– Igen, seriff?

– Csak meg szeretném köszönni, hogy értesítettél mindenkit, így elég nagy területet tudtunk átvizsgálni.

– Ugyan, csak azt tettem, amit minden normális ember tenne.

– Lehet, hogy igazad van, de attól még egyszer köszönöm. A Parker család nevében is.

Tom bólintott, majd elindult. Mire hazaért, teljesen kimerült, és semmi mást nem szeretett volna, csak aludni. Azonban annak még nem jött el az ideje. Megvacsorázott, majd vacsorát készített új kedvencének. Kezében az étellel lement a pincébe, felkapcsolta a lámpát. A vakító fény betöltötte a kopár pincét, és megvilágított egy fémajtót. Tom elővette farzsebéből a kulcsot, és kinyitotta az ajtón lógó lakatot. Amint óvatosan feltárta az ajtót, a fény a szemközti falba ágyazott kampóra esett és a hozzá erősített láncra. Tekintetével követte a láncot, míg eljutott a végéhez rögzített bilincshez, amely egy lábszárat ölelt körül. A lány a sarokba húzódva remegett a félelemtől. Közelebb lépett, mire a lány megrezzent, és megpróbált még jobban összehúzódni. Tom letette a földre az ételt. Megrázta a fejét, amikor észrevette az érintetlen reggelit.

– Enned kell, hogy életben maradj addig, amíg rád találnak a szüleid. Ma az egész város téged keresett, hát nem nagyszerű?

Azzal felállt, és az ajtóhoz lépett. Egy pillanatra elgondolkodott, elmondja-e, hogy az egész város a Johnson fiúra gyanakszik. Végül úgy döntött, nem fosztja meg a lányt a reménytől, és becsukta az ajtót.