A disztópia, amiben élünk, szinte naponta tud meglepetéseket okozni és időszakonként egyre gyakrabban hangzik el az „ez is lehetne Black Mirror-epizód” mondat. A bizarr és elkeserítő történések halmaza egyre csak nő és egyre nehezebb szemet hunyni felette.

Valószínűleg már mindenki hallott a katasztrófaturisztikai tragédiáról, a Titan tengeralattjáróról, amely öt emberrel merült alá, hogy utasai megközelíthessék és megcsodálhassák a Titanic romjait a tengerfenéken. Aki lemaradt volna az egyébként mindenhol is bejelentett és közvetített esetről, annak röviden: a tengeralattjáró elmerülését követően másfél órával elveszítették a kapcsolatot a járművel, így a lokalizálása ellehetetlenült. A hatóságok szinte azonnal megkezdték a keresését, de háromnapos intenzív kutatás után már csak a romokat találták meg. Ahogy feltételezhető, hogy ez a sztori sokak számára ismerős, úgy az is sejthető, hogy a görög hajókatasztrófa már annál kevésbé. Görögország partjának közelében néhány hete felborult és elsüllyedt egy hajó túlterhelés miatt, amely migránsokat szállított, és több mint 500 halálos áldozatot követelt, köztük gyerekeket is. Az esetről való tájékoztatás azonban közel sem volt olyan lefedettségű, mint a Titan esetében. A katasztrófa körülményei még sok helyen tisztázatlanok.

Mindkét történet szomorú, öt és ötszáz áldozat egyaránt elkeserítő, azonban nem mehetünk el csukott szemmel a helyzet kendőzetlen iróniája mellett. Gazdag emberek hatalmas vagyont fizetnek, hogy vízre szálljanak, illetve alámerüljenek, mert – sajnálom, de az az igazság – egyszerűen nincs jobb dolguk. Felszállnak az elméletileg bombabiztos járműre, aztán, amikor beüt a ménkű – esetünkben a nyomás, aminek önszántukból és tudatosan tették ki magukat –, kormányzati hatóságok, két repülőgép, egy tengeralattjáró, szonárbóják, az amerikai és a kanadai haditengerészet, valamint kereskedelmi mélytengeri cégek segítségével próbálják kimenteni az öt fehér férfit, akik fejenként 250 000 dollárt, tehát 1 137 350 lejt fizettek azért, hogy ott lehessenek. Ezzel szemben a több mint hétszáz menekültet szállító halászhajó utasai feltömörülve, egymás hegyén-hátán próbáltak túlélni, amikor a vízi jármű nem tudott eljutni a partra, pedig már előre látható volt a katasztrófa. Még tisztázatlan, hogy ez a parti hatóságok vagy a hajó kapitánya miatt történt-e, azonban mire bárki intézkedett volna, már csak 104 embert sikerült élve kimenekíteni.

A párhuzam a Titanic utasai és a mostani két szerencsétlenség áldozatai között rávilágít a privilégium elkeserítő, leküzdhetetlennek tűnő társadalmi problémájára, a tényre, hogy igenis van fontossági sorrend, bármennyire próbálunk úgy tenni, mintha nem lenne. Még mindig vannak emberek és emberek.

Bár a Titan utasai nem élték túl az utazást, mi mindent megtettünk, hogy megakadályozzuk a katasztrófát. De a halászhajó utasai közül 500 ember sem élte túl az utazást. Esetükben megtettünk mindent, hogy ezt megakadályozzuk?