Oly könnyen megy nekünk ellátni névvel a mi kis hibátlan kerékvágásunkon kívül haladó társainkat, hogy képtelenek vagyunk észrevenni saját torzulásunkat. Bámuljuk azt, ami más, rámutatunk a kilógó arcokra, nevetünk a társadalmunkba színt keverő egyéneken és betuszkoljuk a láncaiktól megszabault fazonokat a „művészek” fedőnév alá. Mit sem sejtve történeteikről, érzéseikről, gondolkodásukról, csak könyvelünk megállás nélkül, megfeledkezve megátalkodott önmagunk kategorizálásáról. Próbáljuk csak konkretizálni, kiket is nevezünk művészeknek. Hisz lehet, hogy magunk is azok vagyunk, ha már ennyire erősen meg vagyunk győződve identitásunk tisztaságáról, ha már ennyire fölösleges megkérdezni tőlünk, hogy kik vagyunk.

A huszas évek Koppenhágájában közel sem volt annyi hibátlan polgár, mint századunk metropoliszaiban. Az élénken pompázó árnyalatok, gondosan kivitelezett selyemgöncök mögött bőven akadtak megtört figurák, akik képesek voltak a végsőkig harcolni megálmodott énjük eléréséért. Ezt az áramlatot boncolgatja Tom Hooper londoni rendező legújabb életrajzi-drámájában, amelynek első képkockái gondosan becsatolják az úgy fejeltett biztonsági öveket. A király beszédét, A nyomorultakat átható fátyolvékony feszültség ezúttal A dán lányban is érezhető, az idilli szerelem akadályt nem ismerő ereje percről percre kérdésessé, valószínűtlenné válik. Alexandre Desplat francia filmzeneszerző fáradhatatlanul folytatja kitűnő munkáját, szinte végig hallhatóak megrendítő dallamai, tökéletes szimbiózisba hozva az ütemesen bontakozó cselekményt az üzenet érzelmi hátterével.

Kicsit sem vagyok meglepve, ha a castingra gondolok. A már három éve aranyszobrok körül táncoló Eddie Redmayne (Einar Wegener/Lili Elbe) ismételten aláírta a színészi tehetségéről szóló bizonyítványt. De ne feledkezzünk meg Alicia Vikanderről (Gerda Wegener) sem, mintha alakjára szabták volna a törhetetlenül hűséges feleség jellemét. Így együtt képesek életre kelteni a híres Wegener házaspár megrázó történetét és tükröt mutatni a majdnem száz évvel későbbi emberiség előítéletességének. Einar és Gerda művész-házaspár gondtalan napjait egy sorsfordító esemény nehéz megpróbáltatások elé teszi. Einar ráeszmél, hogy valódi énjét Liliként tudja kibontakoztatni, elkezd nőként élni. Gerda addigi felhős pályafutása változni kezd, hirtelen sikere a kultúra fővárosába repíti az egyre furcsább viszonyt ápoló párt. A főszereplő jellemfejlődéséhez hozzájárul egy gyerekkori emlék, egy jelentéktelennek tartott csók ő és régi barátja között. Az emlék lényegességére csupán egy bálon történt eset után derül fény. Lili (a nőalakot öltött Einar) képtelen ellenállni Henrik (Ben Whishaw) csábításának. Egyre nehezebbé válik megbékélnie kettős személyiségével, az orvosi kezelések sem gyakorolnak rá pozitív hatást. A rendező az érzelmi kötelék alakulását, ellenálló képességét helyezi a fókuszpontba, azt, ahogy együtt, mégis külön életvitelt folytatva megküzdenek a társadalom rosszallásával.

A lehengerlő színészi játékból jól kivehető, hogy nem a tragikus eseménysorozat bemutatása a fő funkciója, annál egy sokkal magasabb, átvittebb mondanivaló társul a karakterekhez. Tegyük csak fel magunkban a kérdést: mit tennénk, ha a párunk megingathatatlanul vallaná a transzneműségre való áttérés gondolatát? Meglepő ugyan, de ebben a sztori nem az elfajult veszekedésekkel, a másik hatalmunkba kerítésével, az elutasítás elkerülhetetlenségével próbál válaszolni. Tanulsága a hűség gyakorlásának mivoltában, az egyszerű elfogadás, tolerancia értékében, az igaz szerelem valódiságában rejlik. Egyszerű nézőként a széthúzást, az elidegenedést várnánk egy ilyen kapcsolattól, ehelyett pedig felfoghatatlan erőfeszítésnek leszünk szemtanúi. Lehet, hogy mégsem igaz az állítás, miszerint az ellentétek vonzzák egymást. Nem az ellentét tart össze két szellemiséget, hanem pontosan az a csonka közös, amit a másikban rejlő többlet egészít ki.

A produkció rendkívüli hitelességgel mutatja be a múlt század első évtizedeinek fényében úszó Európáját. A katartikus filmélményhez nagyban hozzájárul a jelmeztervezésért felelős csapat szaktudása, a jellemzően közeli kamerázás, a milliméternyi pontossággal megalkotott környezet és a hozzáolvadó káprázatos díszlet, az érzelmekkel teli párbeszédek, a határozott jellemek meggyőzőkészsége. Tom Hooper és a mögötte álló kiváló gárda megérdemelten tudhatja magáénak a legjobb női mellékszereplőnek járó Oscar-díjat, valamint a további három kategóriában való jelölést.  A két órán át hömpölygő történet egy tipikusan a végkifejletre épített filmre ad remek példát, miközben szemérmetlenül röhög korunk gangos „művészein”.