Tegnap este (jóval tizenegy óra előtt, maszkban, mert törvénytisztelő polgárok vagyunk) két, zenei ízlésben eléggé hasonszőrű barátommal hallgattunk hangulatunkhoz illő számokat – inkább balladákat. Amikor a W.A.S.P. Miss you refrénje felcsendült, kiszaladt a számon az az „alig gondolt gondolat”, hogy olyan érzelmek a való világban nem léteznek, amikről a rock-/metálballadákban énekelnek. A kijelentésemet egyetértés fogadta. Annak persze örvendtem, hogy a szavaim nem süket fülekre találnak, viszont elszomorít, hogy nem csak szerintem szürke ilyen szempontból a létezés.

Az irodalom, a zene, a filmek mind olyan mágikusnak és varázslatosnak mutatják be az érzelmeket. A hiba talán az, hogy egy szerelmes versben, romantikus filmben, emocionálisan túlfűtött zenében csak és kizárólag arra az érzelemre fókuszálnak az előadás pillanatában, amit be akarnak mutatni. A fogyasztó ezért érzi olyan intenzívnek, és talán ezért tulajdonít fokozott jelentőséget annak, amit átadnak neki a művészek. Mert igazából nem arról van szó, hogy az az érzés annyira erős, hanem arról, hogy mi annak akarjuk megélni.

A fókusz egy érzésre esik. De ez nem történhet meg a való világban huzamos ideig. Túl sok az inger, túl sok a szerepünk, feladatunk, és egy szinten egészségtelen, hogy az ember teljesen átadja magát az érzelmeinek. Viszont mind erre vágyunk. Úgy megélni az érzéseket, ahogy a művészet demonstrálja azokat. Én példának okáért, ezen az úton járva akartam megtapasztalni a szerelmet, és elég hosszú idő után, de arcon ütött a felismerés, hogy olyat nem fogok érezni senki iránt, mint ami átjár a Guns N’ Roses This I love című dalának hallgatása közben. És rájöttem, hogy ez így van jól. Talán a valóságban nincsenek olyan intenzív, elsöprő, kimondottan és kizárólag felemelő érzések, mint amelyekről énekelnek és írnak, amit a vásznon lát az ember, de legalább amíg beleéljük magunkat abba az alkotásba, addig miénk az érzés. Akár az öröm, akár a szenvedés, de ami lényeg: erős impulzus.

Én ennek tekintetében azon az elven vagyok, hogy „adjátok meg azért ami a császáré a császárnak; és ami az Istené, az Istennek”, ami a zenéé, azt a zenének, ami a filmeké, a filmeknek, ami az irodalomé, azt az irodalomnak. Nem kell elvárnunk magunktól, hogy olyasmit éljünk meg, amit – viszonylag – lehetetlen. Nem élhetjük bele magunkat teljesen, hosszú ideig az intenzív érzésekbe. Jönnek negatív behatások, komolytalan viccek, problémák, viszont örüljünk annak, hogy van lehetőségünk többet érezni, mint amit a puszta létezés ad, ha csak egy kis időre is, de akkor nagyon intenzíven.