Sosem szerettem az esszéket. Főleg középiskolában nem. Tudom, ez nem szép kijelentés egyetemistától, de valakinek ki kell mondania azt, ami több ember szívét is nyomja.

Régen sokszor hallottam arról, hogy csak a nagyon intenzív és csillapíthatatlan írói vénával rendelkezők mehetnek esszéíró versenyre, én a pályázati felhívás első két sora után boldogan és mosolyogva utasítottam vissza a kihagyhatatlan ajánlatot minden évben. Nem az én világom.

Azt hiszem, ennek a sok nem akarásnak tényleg nyögés lett a vége, de nem panaszkodhatom sokat, hiszen én választottam az egyetemet magamnak. (Itt félreértés ne essék, nagyon szeretem minden percét, de hát minden jóban van valami rossz.)

Most az a sok gúnyolódás és a tanulástól való folytonos menekülés a nyakamba zúdította az állóvizet. Lássuk hát, mit kell csinálnia a diáknak az egyetemen: elsősorban tanulnia, részt vennie minden kurzuson és szemináriumon, valamint minden esszét és másfajta házi feladatot elvégeznie határidőre (azt kiemelném, hogy csak és kizárólag határidőre, nem hamarabb és ha egy mód van rá, nem is később, ha meg netalán hamarabb elkészül vele, határidőig hanyagolja az elküldését, ne tűnjön túl lelkesnek), a vizsgákon pedig remekelnie. Emellett, ami már nem az egyetem hatásköre, az egyetemista feladatait gyarapítja a szórakozás, de ez másik cikk és más idők témája.

Hogy a sok panasz közé kis pozitívumot is keverjek, kaptam olyan témákat, amelyeket nagyon is szerettem, de mégsem annyira, hogy 8-10 oldal hosszú fejtegetés, szóforgatás kerekedjen belőlük. Szerencse, hogy még tudok hasalni. Ugyanakkor köszönettel tartozom tanáraimnak, hogy nem terhelnek le fölöslegesen, és bár nem sokat kérnek tőlünk, de azt a lehető legtökéletesebben várják el (ez akár negatívum is lehetne, én nem tartom annak). Mégis, akármennyire tetszik az adott téma, az idő vasfoga csak akkor harap belém, amikor látom, hogy napok, esetleg órák vannak a határidőig, és minél hamarabb össze kell kombinálni sok-sok gondolatot. A sok halogatás akár teljesítményfokozó is lehet: az egyetemista természetfeletti képességeit hívja elő, amelyek segítségével olyan munka születik, hogy még az is megirigyli, aki heteket dolgozott a sajátján.

Összegzésül, az egyetem a nagy esszéíró verseny, ahol folyamatosan kell dolgozni és a benevezést első év előtt már megtettük a nagy, hároméves megmérettetésre. Vagy talán még csak most készülünk az igazi esszéírásra, amit ismertebb körökben államvizsgának neveznek. De az mindenképp biztos, hogy ez is verseny, csak itt már nem másokkal versengünk, hanem önmagunkkal. És az idővel. Álljak itt én élő példaként erre a jelenségre, amint esszéírás helyett inkább ezt a cikket írom.