Olyan világot élünk, amelynek egyik mozgatórugója a megfelelési kényszer. Rengeteg időt szánunk arra, hogy a körülöttünk lévők elvárásait teljesíteni próbáljuk. Szinte mindent megteszünk, hogy kifogástalan teljesítményt nyújthassunk, ne kapjon hibát senki bennünk, mindig legyünk elérhetők mások számára. Ezzel a megfelelni próbálással viszont egy idő után teljesen elveszítjük önmagunkat, lassan azt sem fogjuk tudni, kik vagyunk valójában. Elfeledjük értékeinket, egyéniségünket, saját célunk nem lesz annyira előtérben, mint mások elvárásainak teljesítése. Nemcsak egy helyen, egy embernek igyekszünk megfelelni, hanem otthon, az iskolában, a munkahelyen, a barátainknak, és ha ez nem lenne elegendő, még a közösségi média felületein is. Ezek mind más és más dolgokat várnak el tőlünk, mi pedig az értékes és rohanó időnk nagy részét erre vesztegetjük. Az sokszor eszünkbe sem jut, hogy vajon magunkra mikor lesz időnk; a kérdés, hogy „ilyen vagyok én valójában?” meg sem fordul a fejünkben. Így napról napra egyre csak halványodik a személyiségünk, egyediségünk körvonala, és az sem tudatosul bennünk, hogy elveszünk a 21. század sablonmintáinak soraiban. Ez a hatalmas elvárásrendszer, ami körülöttünk van, ezután mindig is jelen lesz, viszont eldönthetjük, hogy mennyire akarunk a részesei lenni, mennyire határoz meg bennünket, mennyire függ tőle az életünk. Nehéz kiállni a sorból, de megéri. És ha sikerült, akkor olyan utat választhatunk magunknak, amelyről tudjuk, hogy építi személyiségünket, és nem(csak) másoknak, hanem végre önmagunk számára is képesek vagyunk teljesíteni.