Életemben egyszer fordult elő, hogy stadionban nézzek valamire való (értsd: nem az általános iskolás osztálytársaim által játszott) futballmérkőzést, amelynek során szerencsére nem találkoztam xenofóbiával. Hogy is találkoztam volna, amikor két magyar csapat játszott? Az egyik a Sepsi OSK volt, a másik a kolozsvári CFR. Az előbbinek tömbmagyar terület ad otthont, tulajdonosa magyar, a csapatösszetetétel is nyomokban tartalmaz magyarokat. A másik… Igen.

Elvitathatatlan történelmi tény, hogy a hivatalosan Fotbal Club CFR 1907 Cluj néven ismert sportegyesület alakulásának hajnalán a Kolozsvári Vasutas Sport Club nevet viselte. Nem nehéz innen kikövetkeztetni, hogy erdélyi csapatról beszélünk, amelynek tagjai magyarok voltak. Ahogy azt jól tudjuk, a történelem játszadozott az országhatárokkal, a valamikor független Erdélyi Fejedelemség mára Románia részét képezi, így magától értetődő, hogy ez az ország magáénak vallja az említett focicsapatot. Ez persze nem igaz minden állampolgárra.

Már-már rémtörténetként terjed szájhagyomány útján, hogy vigyázzon az, aki U–CFR-meccs napján az utcára merészkedik, mert kiszámíthatatlanul lecsaphat bárkire a verbális vagy fizikai erőszak. A két csapat szembenállásának egyik fő hajtóereje a következő mondat: Afară cu ungurii din ţară!, vagyis Ki a magyarokkal az országból! Ordibálják ezt olyan csapat ultrái, amelyben játszik magyar nemzetiségű sportoló, olyan csapatnak, amelyben nagyítóval kell keresni olyan személyeket, akiket etnikumra hivatkozva ki akarnak tessékelni Romániából.

Valamiért, amikor magyar vagy „magyar” csapat játszik román ellen, az esemény elhagyja a földi szféra profán realitását, és transzcendensen átalakul a szurkolók képzeletében népcsoportok háborújává. Ez teszi igazán toxikussá a sportot. Biztos van, aki nem ért egyet velem, de szerintem nem azért kétballábas egy sportoló, mert egy bizonyos nyelven beszél, nem azért győzi le az ellenfelét, mert az a nemzetisége, ami, a les nem hozható összefüggésbe a családi vérvonallal, és pláne nem attól függ a gólrúgás sikere, hogy hova született az illető.

Persze nem csak a mi vidékünkön társul agresszió a szurkoláshoz. Tetemes mennyiségű hírt hallottam magam is, a sportok nem nagy kedvelője arról, hogy X ultrák Y városban tüzet gyújtottak, rongáltak, verekedtek, ami a csövön kifér, mert éppen a saját csapatuk vesztett. Vagy nyert. Vagy döntetlen az eredmény.

Laikus hipotézisem szerint több, de valahol mégis egymáshoz kapcsolódó oka van ennek az indokolatlanul agresszív sport-megnyilvánulásnak. Valószínűleg az ilyen magatartás eleve elfojtott érzelmekből táplálkozik, a hangos kisebbség behálóz semleges figurákat, és néha kell ürügy az embernek arra, hogy teli torokból küldjön másokat azok családtagjainak testrészeibe. De tartsuk szem előtt: az ürügy nem mentség, és a felfokozott érzelmek nem igazolják a gyűlölködést.

Kislányosan naiv és idillikus elképzelésem szerint van mód arra, hogy a sport csak sport legyen, a foci csak foci, és a nemzeti kérdéseket máshol, más hangnemben, más érzelmi töltettel és más szavakkal tisztázzuk. De igazából nincs mit tisztázni. Erdélyben több etnikum is él, a világon temérdek. Egyesek egymástól eltérő nyelven beszélnek, másoknak más a bőrszínük, egy ország határain belül napjainkban – megkockáztatom – sosem egységes az állampolgárok nemzetisége; amiket felsoroltam, azok pedig mind ráhúzhatók akár egy futballcsapatra is. Ezt megérteni nem nehéz, de elfogadni néhány embernek valamiért annál inkább. És igazából tudom, hogy aki meccsen azt kántálja, hogy többek között én is takarodjak az országból, az nem szeretne máshol, más hangnemben, más érzelmi töltettel és más szavakkal tisztázni semmit.