A magyar költészet napja (április 11.) alkalmából úgy gondoltuk, ideje hangot adnunk a költőinknek is. Bármennyire csodás vagy sokatmondó egy-egy alkotás, a verselők egy része, különösen a fiatalok nem merik felvállalni a rímekbe sűrített érzéseiket, holott a lírikus alkotásokban lehet a leginkább kiteljesedni ilyen téren. A vers gondolati szabadságot ad, nemcsak azért, mert az egymás mellé felsorakoztatott szavakkal az egész világunkat, a lelkünket is körül tudjuk írni, hanem mert a többletjelentéssel bíró motívumok azt is kifejezik, amit nem akartunk vagy nem mertünk szavakba önteni. Jelentése van a kis- és nagybetűnek, a sorok hosszának, a szakaszok, sorok számának, a metaforáknak, az idézőjelbe tett szavaknak, a gondolatjelnek – egyszóval mindennek. Sokszor teljesen más értelmet nyer egy alkotás, ha rájövünk a háttértartalom jelentésére. E jeles nap alkalmából szeretnénk most átadni mindazt, ami szívünket nyomta, ami a rímeink által megelevenedett a papíron.

Fórika Dóra: Utolsó

Kiírtam már magamból mindent,

a könnyeim sem folynak már

száraz zokogásban fekszem s kelek,

minden áldott éjszakán átforgolódom a rég lejárt telet,

s visszateszem a hűtőbe a lejárt tejet.

Kiírtam már magamból mindent, 

mióta nem láttalak, a rímek sem találkoznak rendesen a verseimben,

sőt lassan a verseim sem találkoznak velem, 

mert nincsenek.

Nem találom a szavakat, sem helyemet, sem magamat. 

Pedig jól tudom, hogy nem tőled kellene függenem 

– mégis te vagy még 4 év után is a függőségem.

Ha ki is írok magamból mindent, 

egy utolsó verset mégis kinyöszörgök, 

helyet mindig csinálok neked, 

mert rólad szól minden – ezt te is tudtad jól. 

Tudom én is, az egész életem körülötted forgott,

s nem is vetted észre. 

Talán tényleg ez lesz az utolsó versem

s elfelejtlek végre. 

Vagy mégse?