Süt a nap. Enyhén fúj a szél. Az idő kellemesebb nem is nagyon lehetne. Ezek azok a hónapok, amikor az embert nyugalommal tölti el a városi séta és a külvilág számára céltalannak tűnő üldögélés. Se túl meleg, se túl hideg nincs ahhoz, hogy kényelmetlenül érezzem magam. Szemmel láthatóan mindenki más is megpróbál elvonatkoztatni a jelenlegi helyzettől, a maszkok viszont nem engedik elfelejteni a valóságot. A Főtér közepére érve, egy Matyival szemben lévő padra telepedek le a fáradságos és sikertelen nap után. Már megszámolni sem tudom, hány antikváriumot jártam végig szakirodalmat keresve az államvizsgámhoz, de sehol nem tudtak segíteni.

Ideje tehát elfelejtkezni saját problémáimról és rövid ideig mások életét tanulmányozni. Erre szerencsére van lehetőségem, a Főtéren ugyanis sokan vannak rajtam kívül. A szobor mellett egy férfi játszik a kutyájával, tőlük néhány méterre totyogni is alig tudó gyerek kíváncsian figyeli őket. Bizonytalan léptekkel indul el a nála kétszer nagyobb állat felé, akitől viszont nem kell tartania, szelídnek tűnik. Anyja közben úgy dönt, hogy kikapcsolja magát a világból, és mélyen belemerül a virtuális térbe. Az ember ilyenkor jóhiszeműen feltételezné, hogy szeme sarkából azért figyel a gyerekre, de fejét olyan mélyen lehajtja, hogy nem sokat láthat a kutyás jelenetből. A barátságos állat néhány szaglás után arcon nyalja a totyogó emberpalántát, gazdája pedig mosolyogva szemléli a történéseket.

Hirtelen furcsa zaj hallatszik. Fejem fölött drónok repülnek el, amelyek valószínűleg a Főtér egyik sarkában álló szemüveges férfi tulajdonai. A gyerek és a kutya is csodálkozva tekint fel rájuk, az anya viszont még mindig nem tért vissza a valóságba. Példáját követve néhány percre én is belefeledkezem okoskészülékem világába. Amikor felemelem a fejem, a korábbi főszereplők közül már senki nincs a közelben. A csendet végül két alaposan kipattintott, buldózer alkatú férfi hangos beszélgetése töri meg. Kinézetük alapján bárki elhinné róluk, hogy a padot is szét tudnák zúzni a puszta nézésükkel. Amikor a Főtér közepére érnek, látványosan lelassítják lépteiket, és a távolba néznek. Valószínűleg keresnek valakit. Az egyikük hirtelen megtorpan.

– Hey, Ioniţă! – ordítja az izomkolosszus az ellenkező irányból közeledő bajszos férfinek akkora hangon, hogy a világ leghangosabb állatának tartott bőgőmajom sem tudná túlkiabálni. A Ioniţának hitt alak az ordítás hatására megtorpan, és zavartan körülnéz. Senki nincs a közelben, így megbizonyosodik róla, hogy neki szólt a megszólítás, reagálni viszont nem akar rá. A kigyúrt fickók arcáról szempillantás alatt eltűnik a széles mosoly, amikor rájönnek, hogy rossz embert szólítottak le. Természetesen nem kérnek tőle bocsánatot, csak szótlanul elhaladnak mellette. A bajszos még mindig ugyanabban a helyben áll, ahol a kiabálás pillanatában, néhány másodperc múlva viszont ő is továbbmegy.

Az óriások beszélgetése még a zebra túloldalán is jól hallatszik, szinte mindenki hátrafordul, aki mellett elhaladnak. Egy idő után eltűnnek a szemem elől és a katedrális felé haladva keresik tovább Ioniţát. Néhány perc múlva az időjáráshoz képest túlöltözött, bajszos fickó rohan át a főtéren, akinek hamar be kell látnia, hogy barátai már elhagyták a helyszínt. Villámgyorsasággal veszi kézbe a telefonját. A túloldalon még fel sem vehették, de ő már a kicsengésnél elkezdi szidni ismerőseit. Nyelve gyorsabban pörög, mint bármelyik olasznak, akit valaha hallottam beszélni, úgyhogy mondataiból keveset tudok kivenni. Tényleg jóban lehet a két kolosszussal, ha ilyen lekezelő hangnemet enged meg magának velük szemben.

A Főtér ismét elcsendesedik. Nem sokáig. A távolból tízes éveik elején járó gyerekek közelednek. Ahogy hallótávolságon belül érnek, elcsípek néhány mondatot a beszélgetésükből, ezek viszont nem elég szalonképesek ahhoz, hogy ide leírhassam. Úgy bámulják a galambokat, mintha soha nem láttak volna korábban hozzájuk hasonló teremtményeket, szimpátia helyett viszont mégis ellenszenvet váltanak ki belőlük. Az egyik fiú ragadozóként akarja rávetni magát a békésen csipegető állatok egyikére, vadászösztöne viszont cserben hagyja. Néhány trágár szó kíséretében egy felugrással is megpróbálkozik. Hiába. A padok mellett elhaladó két idős nő szúrós pillantásokat vet az állatkínzást megkísérlőkre, akik nem is veszik számba a külvilágot.

„Ne izéld már, mindjárt rárepül a hajamra” – visítja ijedten az egyik lány. Nehéz kibírnom, hogy ne hangos nevetéssel reagáljak megnyilvánulásaikra, de nagy nehezen erőt veszek magamon. Maszkom alatti enyhén gúnyos mosolyom úgyse láthatja senki. A gyerekek percekig tartó eszmecseréjét végighallgatni nem túl könnyű feladat, magyarul beszélnek, de nem túl érdekes témákról. Gondolkodás nélkül mindenre és mindenkire megjegyzést tesznek, akit látnak. Megfigyelőképességük már-már megközelíti Sherlock Holmesét és Hercule Poirot-ét, a következtetéseket viszont elég egyedi módon vonják le.

Valójában nem az idegesítő bennük, hogy keveset tudnak a világról, hanem hogy tizenegy-tizenkét évesen felsőbbrendűnek érzik magukat valamennyi járókelőnél. Na mindegy, szerencsére mindent rá lehet fogni fiatal korukra, tapasztalatlanságukra és még rengeteg más tényezőre. Eddig csak a lustaság tartott vissza attól, hogy felálljak mellőlük, most viszont erőt veszek magamon. Visszanézve látom, hogy feleslegesen hagytam el a szeretett padot, mert néhány pillanattal később ők is elmennek. Visszafordulni már nem fogok, inkább elindulok a túlzsúfolt megálló irányába.

Már most tudom, hogy csak a negyedik-ötödik buszra fogok felszállni, szóval hosszas várakozás elé nézek. Az emberek folyamatosan szállnak fel az érkező járművekre, a megállóban mégis egyre több van belőlük. Tíz perccel később megelégelem a várakozást és nagy nehezen felpréselem magam a 25-ösre. A leragasztott székek szokás szerint kísértést jelentenek, de valahogy erőt veszek magamon és inkább szorosan odatapadok az ablakhoz, hogy ne is gondoljak a leülésre. Egy pillanatra lehúzom orromról a maszkot, így mélyet szippanthatok a résen beáradó friss levegőből. Ez az oxigénmennyiség elég kell hogy legyen hét megállóra. Utamat az ablakhoz tapadva folytatom a végállomásig. Ott aztán az ajtó felé fordulok. Rajtam kívül már rég mindenki leszállt, bőven lett volna ülőhely…