Szembecsapja az embert, hogy sokszor mennyire sötét tud lenni az élet, s mégis mennyire színesen próbálják tálalni azt, minden penészes, rothadt foltját elfedve.

Mint ahogy a macska végzi a dolgát, úgy söprünk mi is minden gondot a szőnyeg alá, a homokba dugjuk a fejünket. Csakhogy így mocskos homokba kerül a fejünk majd olyankor, amikor nagyobb probléma robban be az életünkbe, s hurrikánként dönti romba az addig ékként csillogó műtökélyt.

Annyira elege tud lenni az embernek a sok negatívumból, amit a világ ránk sóz. Mintha az egész élet egyetlen nagy hegy lenne, ami olykor meredekebben magaslik elénk, olykor kicsit megpihenhetünk, mert egyenesebb, könnyebb szakaszon haladunk, de a hátunkon a hátizsák – amiben benne van minden érzelem, amelytől inkább leszünk emberek, mint szimplán élőlények – folyamatosan megtelik mások köveivel, amelyeket nekünk hajítanak s megsebeznek általuk, majd begurulnak a táska mélyére, hogy még jó darabig cipeljük is a terhet.

Vagy csak apránként hajigálnak pici kavicsokkal, amelyek beférkőznek a bőrünk mellé s addig szúrnak, addig idegesítenek, míg rá nem kényszerülünk, hogy valami más miatt megálljunk s egy ideig stagnáló állapotban legyen az életünk, amíg a szúró köveket ki nem rázzuk a ruhánkból, s ha már amúgy is egy helyben toporgunk, a nagy kövektől is felszabadítjuk táskánkat.

Innen-onnan kapjuk az álszent szövegeket, hogy ebből hogyan lehet kitörni, hogyan lehetünk boldogabbak. Akaratlanul is gúnyos mosolyra húzódik a szám, majd pedig undorba rendeződik, amikor olyanok szónokolnak az öröm titkáról, akiknek azért kövér a pénztárcájuk a sok bankótól, mert akit illetne az a pénz, az kint, a hideg kövön sóvárog egy perec s egy pohár tiszta víz után, otthon nélkül. Annak a semmije sincs embernek nagyobb és tisztább a lelke.

Bizonyos ponton mindenki felnő. S nem azért, mert kell, vagyis azért is, de inkább azért, mert bedarál minket a valóság, épp csak nem nyomorít meg a rosszindulat, amivel a felnőttkor jár. „Pesszimista vagy” – kapom ezredjére is a körülöttem levőktől.

De hogy is érezzek másképp, amikor a világ nagy része, akiket én aztán embernek nem neveznék, mert semmi emberi nincs bennük, tehát ezek, akiket nem tudok jó szóval jellemezni, magukra öltik a szépet s jót s az alattuk egyre csak növekvő bűndomb éppen csak nem bűzlik, mert ha bűzlene, nem lehetne letakarni s úgy tenni, mintha az lenne a trónjuk. Saját kezükkel ölik ki másból a jót s koronázzák meg önnönmagukat érte. Mindennap olyanok mellett megyek el az utcán, akik minden jóság nélkül haladnak végig a napokon úgy, hogy közben minden létező dologba belerúgnak, s úgy tesznek, mintha mi sem történt volna. Mintha mindenki benne lenne a sorban, aszerint, amit képvisel, hozzá hasonló gondolkodású emberekkel.

Csak miközben az a sor, amiben én haladok, próbál igazságosan, körültekintően menetelni a zord valóságban, néhol belecsempészve két lépés közé egy-egy mosolyt, nevetést, addig a más sorokban állók kilopják belőlünk a pozitív érzéseket, s a helyén otthagynak egy adag fűrészport. Mintha az helyettesítené az örömöt. S közben elhangzik egy-két „szavazz őrá, ő a jó ember”, „higgy őbenne, mert ő megsegít”, „legyen ő a példaképed, mert ő aztán olyan tökéletes”, „gyere, csináld ezt, mert én megmondom, hogy ez biztos jó neked” mondat és odajutsz, hogy 20 évesen hányingered van a sok képmutató, hazug, kapzsi emberből, rájössz, hogy mennyire fontos a gyermeki naivitás, a felhőtlen derű, amit két kézzel fogott meg a nagybetűs élet és szakított ki belőled könyörtelenül, mindenféle figyelmeztetés nélkül.

És amikor ezekre rájössz, még inkább közel szeretnéd tudni magadhoz azokat, akiket addig a pontig megszerettél, s még inkább eltávolodsz mindenki mástól. És csak arra vágysz és azon dolgozol, hogy kiürítsd magadból azt a hatalmas mennyiségű fűrészport, majd a sebeid nyalogatva, falat húzva magad köré, vagy megpróbálsz változtatni előbb magadon, majd a körülötted levőkön, hogy legalább enyhe ellenlökés kerüljön a társadalom hullámai elé, vagy kihozva a legtöbbet egy egyszerű életből, megvárod, amíg letelnek az éveid az élők börtönében, és néha egy-egy könyv szebb világába menekülsz.

Kép forrása: Freepik