Szabó Győző színművész kilenc évig használt heroint. Csernus Imre pszichiáter segítségével leszokott, és a tapasztalataiból könyvet írt, a Toxikomát. Kezdeményezésére 2021-ben ugyanezzel a címmel filmre vitték a könyvet Herendi Gábor rendezésében. Az idei Filmtettfeszten meg is nézhettük az alkotást Erdély-szerte.

A fiatal Szabó Győző (Molnár Áron) koncertet ad, majd a mellékhelyiségre távozik, hogy belője magát heroinnal. A rendezői és operatőri kreativitásnak köszönhetően a néző – már amennyire lehetséges – átélheti, láthatja, milyen érzés heroin hatása alatt lenni: mozognak a vécé csempéi, forog a világ, a tudatmódosító szer bódulatában Szabó Győző úgy érzi, ő maga is lebeg. A YouTube-on megtalálható werkfilmből kiderül: Szabó Győző az olvasópróbán lépésről lépésre megmutatta Molnár Áronnak, hogyan juttatja szervezetébe a szert egy tényleges függő.

A több mint kétórás alkotás rávilágít az addikcióval küzdő ember kálváriájára: Szabó Győző a szer hatása alatt az óvodában hagyja kislányát, Bodzát, kavicsdobálás közben arccal a Dunába esik, az utolsó pillanatban érkezik egy színházi előadásának jelenetébe, partnerei mentik meg a helyzetet. Ezer és egy ilyen életképpel szembesülünk addig a pillanatig, amíg a színész úgy dönt: „lejön a szerről”. Megkeresi dr. Csernus Imrét (Bányai Kelemen Barna), aki akkor egy budapesti klinika addiktológiai osztályán dolgozott. Egyik kereskedelmi televízió reggeli műsorában ismerkedtek meg, ahol Győző volt a műsorvezető, Csernus a meghívott.

Egy grafikus és gyomorforgató ballépést követően Győző befekszik a klinikára és az önmaga alárendelése helyett folyamatosan szembemegy Csernus instrukcióival, módszereivel, holott a pszichiáter elmondta neki, hogy a mentális rehabilitáció sokkal megterhelőbb lesz, mint a fizikai, hiszen a színész „alvó tigrissel van egy ketrecben”, és csak akkor szokhat le eredményesen, ha „rálép a tigris farkára” és kőkeményen szembenéz a betegségével.

Szabó mégis pökhendien viselkedik, megszökik, heroint visz be az osztályra, el egészen addig, hogy a Lili (Sodró Eliza) nevű lányt Győző hibájából kiutasítják az osztályról. Jelenet jelenetet követ, a nézők meghökkentése egyre fokozódik. A film érzelmes jelenettel zárul, amely egy pillanatra megmutatja a mindig rezzenéstelen arcú Csernus Imre érzelmesebb oldalát is.

Emlékszem, amikor először szárnyra kapott a hír, hogy Herendi Gábor újra rendez, ráadásul drogtörténetet filmesít meg, a sajtó és a filmkedvelők egyként ujjongtak. A vetítés után keserű szájízzel maradtam és szomorúan mondhatom: nem dobbantott akkorát, mint a marketing és az előöröm.

Filmnézéskor mindig szkeptikusan állok azokhoz a színészekhez, akik főként színházban dolgoznak, mert mindannyian tudjuk és egyértelmű, hogy filmen és színházban játszani nem ugyanaz. Ez volt a veszte Molnár Áronnak is: ha azt a teljesítményt, amit a filmben nyújtott, színpadon hozza, el lennék ájulva. De a módszer, ahogyan a fiatal színész Szabó Győzőt megjelenítette, mesterkélt, mű és hiteltelen volt: grandiózus gesztusok, túljátszott mimika, színházi technika.

A marosvásárhelyi származású Bányai Kelemen Barna viszont, aki szintén színházi színész, úgy kellett a filmbe, mint egy falat kenyér. Ijesztően pontosan hozza Csernus Imre rideg jellemét, professzionális hozzáállását, ugyanakkor olykor érzékelhető a meghatódottság, a gyengéd érzelmek.

Ha valaki túlárazott, agyonmarketingelt „drogfilmre” kíváncsi, nyugodtan nézze meg a Toxikomát. Ha azonban a függőség drámáját bemutató hiteles alkotásra kíváncsi, inkább tallózzon a streaming-szolgáltatók kínálatában.

Kép forrása: Filmtekercs