Vonattal utaztam haza. Végighúztam a bőröndöm két fülkén, üres helyet keresve. Amikor végre megtaláltam, csak úgy lehuppantam. Velem szemben nem ült senki, csak egy hanyagul levetett kabát és egy hátizsák hevert az ülésen. Mire kényelembe helyeztem magam, megjelent ezeknek a gazdája. Egy testes, magas fiú. Haja fekete, kezei tömzsik. Nyúlszájú. Down kóros. A kinti hideg levegőt és a frissen elszívott cigaretta füstjét hozta magával. Csodálkozva nézett rám. S nekem az volt az első gondolatom, hogy el kellene ülnöm. De mégsem bírtam, mert ez a fiatalember megbabonázott.

Felvette a kabátját, szépen felakasztotta. Aztán leült. Keresgélni kezdett a táskájában. Határozott, precíz mozdulatokkal dolgozott. Elővette az Ügyes rejtvényes füzetecskét és mellé egy frissen meghegyezett ceruzát. Kinyitotta a füzetet az első oldalra, és úgy, mint mikor első osztályban írni tanítottak, kissé megdöntötte a bal kezét, szépen behajlított könyökkel az asztalra helyezte, és gondolkodni kezdett. De nagyon. HÁ-LA, ez volt az első szó, amit kitalált. A folyamatos gondolkodáshoz motyogást társított.

Következő lépésként előveszi telefonját: „Haló. Mégkétésfélóra. Igen, gondolomodamennek. JóRendbenNemMégnemindultunkel”. Miután elintézte a beszélgetést, visszahajol a rejtvényes folyóirat fölé és ismét nagyon gondolkodik. Nagy szemeivel – ilyen nagyokat én még soha nem láttam –néha sandán rám pillant. De aztán csak lapozgat, belenéz a rejtvényekbe, megfejt egy-egy szót, tovább hajt. Nagyon tud gondolkodni és nevetni a vicceken. Talán valami kis pajzán vicceket olvas, mert intően és szégyenkezve csóválgatja a fejét, gondolva hogy ezek a felnőttek, milyen dolgokat csinálnak. Ejnye-bejnye.

Nem megy már a rejtvény, ezért hátrapillant, mintha azt lesné, figyeli-e valaki. Mivelhogy nincs senki, akitől félne, hátrahajt és meglesi a megoldást. Beírja, és azt hiszem, boldog, hogy végre továbbhajthat, megnézheti mi vár rá az új oldalon. Mintha a kisgyerek kifestős könyvbe színezne, így képzelem el. És aztán, minél gyorsabban hajt, annál gyorsabban otthon lesz. Várják otthon, de csak megszokásból. S ő is megszokta, hogy kicsit kín és kötelesség az élet. Rejtvényeket kell oldani, hogy teljen az idő. S hogy a folytonos töprengésben ne legyen idő háborogni. Sem anya, sem Isten, sem az élet ellen.

Amikor leszáll, rám mosolyog.