Az egyik legjobb barátommal beszélgettünk, amikor kontextuson kívül, egyszer csak nekem szögezte: „Szerintem, ha te fiú lennél, mi nem tudnánk ennyire jóban lenni.”

Ez a kijelentés azóta is egyszerre megmosolyogtat és elgondolkodtat. Nyilvánvaló, hogy nem lennék teljes mértékben az a személy, aki most vagyok, hiszen lány vagyok, és az ehhez való viszonyulásom nagy hányadát teszi ki a személyiségemnek, az énképemnek, viszont azt nem fogadom el, hogy teljesen más lennék.

Sokszor játszik el az ember – véleményem szerint fölöslegesen – azzal a gondolattal, hogy más életkörülményekben hogyan alakult volna a sorsa. Gazdagabb család, fejlettebb ország, felemelő és nem lehúzó társaság… Amikor valakinek az ehhez kapcsolódó gondolatmenetét meghallgatom, észreveszem, nem fordít figyelmet arra, hogy a személyisége nem olyan lenne, mint az elmélkedése pillanatában. Általában az ilyen gondolatjátékokba úgy képzeli bele magát a fantáziáló, hogy a jelen tapasztalatait, emlékeit, életfelfogását viszi magával – pedig ez így nagy logikai buktatóban elvész. (Tekintsünk most el attól, hogy egy másik életet kipróbálni a tudattal, amit most birtoklunk, lehetetlen – ha más indokot nem akarunk említeni, hát a genetika végett: nem tudnánk ugyanilyennek újjászületni más időpontban, pláne nem más szülőkkel, akkor sem, ha létezik lélekvándorlás.)

Most kipróbálom ezt az általam kicsit sem díjazott játékot: ha mondjuk, fiúnak születek, jobb lenne az életem? Ha népes családban élnék, más lennék? Ha bizonyos események nem történnek meg a múltban, most boldogabb lennék? Ha piszkosul gazdag lennék, hogyan élhetnék? Ha nem ez az önmagam volnék, ki lennék egyáltalán? Vallom az ember hármasságát: test, elme, lélek. És hiszem, hogy az utóbbi örök – nemcsak bibliai értelemben véve. Egy olyan kérdésben, amelyben feltevődik, a „más lennék-e?”, jelzésre kerül, hogy én, a jelenlegi és jelenbeli, része vagyok a történetnek. És mi az, ami úgysem változna, ami engem magammá tenne, és megtartana annak, aki vagyok és mindig lennék? A lélek. A test megváltozna. Az elme is (más behatások, más emlékek, más gondolatok). Viszont van valami, ami az ember személyiségének az esszenciáját őrzi. Nem gondolom, hogy ez az esszencia egyenlő a lélekkel – ez utóbbinak is vannak olyan szegmensei, amelyek változóak lehetnek a körülmények változásával.

Úgy gondolom, hogy van egy „kemény mag” a személyes valónk alján, amely minden élethelyzetben ugyanolyan maradna. Folyamatosan változunk, mégsem idegenedünk el (teljesen) önmagunktól. Én nem tudom definiálni, mi bennem ez a konstans rész, ahhoz számtalan szituációban kellene magam megmérettetnem. Nem elég hozzá egy élet. Sőt, kifogyhatatlan mennyiség kellene belőle. Viszont, mint oly sok más dologban, ebben is hiszek. Ez az a komponensem, amely igazán önmagammá tesz. De talán sosem ismerhetem meg. És mi, emberek, egymásét még annyira sem, mint az önmagunkét. Elvégre kell valamiféle rejtély az emberek életébe…

Én azt remélem, hogy képes leszek szeretni azt a „kemény magot” önmagamban, amelyről eddig írni próbáltam, de kétlem, hogy valaha is kiismerem. Szeretném ezt a részemet tisztes távolból szeretni, és minden máson akár, de azon nem változtatni. És abban is bízom, hogy aki engem bármiféle minősítésemben, szerepemben szeretni, kedvelni, tisztelni fog, az ezt a részemet is érzékeli majd.