Az embernek néha elege lesz. Mint a telepakolt zacskó, feladja, kiszakad, és elengedi minden tartalmát, hadd guruljanak, arra amerre akarnak.

Az én zacskómat is telepakolták a tanárok, a főnökök, és ráadásként én is rádobtam jónéhány magánéleti problémát. Kis piros szatyrom még nem adta fel. Még próbál nyúlni, tágulni, teret adni a feladatoknak, beadandóknak, elvállalt munkáknak, írásoknak, megírnivalóknak. Csakhogy ez az adag magánélet, mint a legfinomabb falat, elvonja minden figyelmemet.

Kinek van kedve, ereje, energiája a házi feladatokat írni, szerkeszteni, amikor haszontalan, önző, titkolózó senkinek titulálják a háttérben? Rossz vagyok, elégedetlen, meggondolatlan, döntésképtelen. Hisz a dolgom csak annyi lenne, hogy mosolyogva elmosogassak, vacsorát csináljak, eleget tegyek, kielégítsek. Hisz csak nő vagyok, nem? Ki engedte meg nekem, hogy szóra nyissam a számat? Ki engedte meg, hogy mást is lássak? Milyen jogon vetem pillantásomat másra és máséra? Hogyan is merészelek ellentmondani az erkölcsnek? Megbolondultam, vagy miért vágyom a változásra? Mi az, hogy elégedetlen vagyok, hogy többre tartom magam? Magyarázat kell. Meg kell magyarázni mindent. Meg kell érvelni is. Ha nem jó az indok, akkor szépen befogni újra, és beleegyezni abba, hogy adjunk időt mindennek. Ezen a ponton szakad el a zacskó. Gurulj probléma! Szaladj magánélet! Hagyj el kötelező feladat! Nem kelletek nekem!

 Én csak pihenni akarok. Gondolkodni, átgondolni. Időt hagyni magamnak arra, hogy érezzem is azt, amit gondolok. Telepakolt piros zacskó helyett, hadd legyek madár! Szállni akarok mindenfelé. Megcsodálni minden természeti szépséget. Beszippantani magamba a környezetet. Időt találni mindenre, ami szép, értékes, szívemhez közel álló. El akarom engedni minden gondomat és feladatomat.

Ki akarok szakadni. Innen. Ebből. Most.