Ülök az irodában, Brüsszelben. A „hanyatló Nyugat” központja, sőt Európa politikai közéletének centruma. Furcsa itt, teljesen más, mint amit egy csíkszeredai gyerkőc megszokott, mégis felemelő. Hosszasan lehetne taglalni a Nyugat előnyeit, de ezúttal egyetlen elemet emelnék ki a nyugati valóságból: a társadalmat.

Tekintsünk el egy pillanatra attól a ténytől, hogy mennyivel jobb Nyugaton. Beszélhetünk gazdaságról, a társadalmi berendezkedésről, a jogállamiságról, de ami most talán a legjobban jellemezni tudja a Nyugat pozitívumait, az a társadalom hozzáállása a járványhoz és annak kezeléséhez. Brüsszelben már nem beszélhetünk korlátozásokról. Maszkot kell viselni, és a szórakozóhelyek sincsenek még nyitva, de ettől a két apróságtól eltekintve semmi hasonlóságot nem tapasztalhatunk a romániai állapotokkal. Haza tekintve elkeseredek. Több ezrek betegednek meg, százak esnek áldozatául a koronavírus-járványnak. Korlátozások korlátozásokat követnek, ezrével jelentik a megfertőződötteket, a halálozások száma is átlagosan 300 felett van. A szakirodalomban „ördögi körként” ismert fogalom nem új a romániai társadalom számára, évek óta ezt láthatjuk, cseberből vederbe kerülünk, változásokról csak ritkán beszélhetünk és azok is minimálisak, és ez az állítás a koronavírus-járvány kontextusában is igaz.

Sokan sokféle módon keresik a választ a helyzetre. A szakértők nagy része egyetért abban, hogy a minőségi oktatás hiánya az egyik oka annak, hogy ilyen állapotok uralkodnak országunkban. De nem kell ahhoz egyetemi oklevél, hogy megértsük, miért ez a legelfogadottabb hipotézis. A nyugati oktatás minősége nem összehasonlítható az otthonival. A romániai lakosság 42 százaléka funkcionális analfabéta, és alighanem ezek csoportja nagy átfedést mutat azzal a társadalmi csoporttal, amely nem hajlandó oltakozni és betartani a korlátozásokat.

Nyugaton létezik egy olyan fogalom, amit társadalmi felelősségvállalásnak nevezünk. Otthon nem beszélhetünk ilyenről, ez a koncepció még új a társadalom számára, és ennek isszuk a levét. Ezért nem vehetünk részt személyesen a kurzusokon és szemináriumokon, ezért nem mehetünk egyet végre diszkóba bulizni. Mi, oltott fiatalok, nem azért éltünk a vakcina lehetőségével, mert rettegünk a koronavírustól. Azért oltakoztunk, hogy a járványnak vége legyen, hogy a kisiskolá­sok mehessenek iskolába, hogy a szülőknek ne legyen kínlódás a munkahelyi jelenlét mellett a gyermekeik felügyelése. Nyugaton ez működött, az emberek egymásért cselekedtek, nem csak magukért. A romániai realitás viszont az, hogy mi megtettünk mindent, hogy vége legyen a járványnak, és ha annyit kérünk, hogy tegyen így más is, akkor személyeskedések és elmarasztaló jelzők tömkelegét kell tolerálnunk. Minek lesz hamarabb vége? A járványnak? Mások pocskondiázásának? Talán inkább a társadalmunknak. Hacsak nem fogjuk fel, hogy a közösségi életnek alapvető része a társadalmi felelősségvállalás.