Az élet problematizálására az emberek mindig is hajlamosak voltak. A kétezres évek szülöttei talán kicsit jobban. Kényes és személyes tapasztalatoktól függően változó megítélésű témához csak igen óvatosan – de meggyőződésem, hogy – kell nyúlni. A mai fiatalok el vannak kényeztetve, nem becsülnek meg semmit – íme a kijelentés, ami a szén-dioxiddal együtt vegyül a levegőbe, és életében legalább két alkalommal mindenki találkozik vele, vagy kibocsátó, vagy befogadó formában. Mielőtt heves indulatok kezdenének úrrá lenni a kedves olvasón, csendesen megjegyezném, hogy nem mítoszt cáfolni készültem, de még csak védőbeszédet írni sem, pusztán személyes gondolataim halmából válogattam össze néhányat.

Öt éve vásárolt okostelefonom igencsak a végét járja, de az új, négykamerás, almás készülék igazi beruházási hitelnek felel meg számomra momentán. Felnőttes gondolkodású leányzónak tartom magam, de hazudnék, ha azt mondanám, nem jut eszembe minden alkalommal, telefonos bolt előtt elhaladva, hogy mennyire jó lenne új telefont vásárolni; már-már az minden vágyam. Sóhajtok egyet, aztán továbbmegyek. Hat lépés alatt, mert ennyibe telik amíg az ember elhalad a kirakat előtt, elméletben felvetem a vásárlást, majd leszavazom, közben valahol az éppen csak serdülni kezdő kamasz épp puskatust tisztít az eszméért vagy nemzetért, amit talán sosem érzett igazán a magáénak. Még mindig a hat lépés alatt, valahol Észak-Koreában, nyirkos és dohos szagú falak között, pislákoló sárga lámpafénynél, vagy klórszagtól telített kórházban születik az új élet, aki még nem tudja, hogy az apjától nem vidéki házat vagy nagyvárosi panelt örököl, hanem bányamunkát. A pillanatok töredékében a tökéletesen ápolt arcú, rózsakertillatú kislány a zöldségtől, gyümölcstől és minden jótól roskadó hűtő ajtaját felrántva, felháborodás és csalódás elegyével a hangjában az édesanyjához szól, aki épp a konyhai márvány munkalapnál sürög: „Üres a hűtő, nincs mit ennem!” Mindeközben másik, ugyanennyi idős kislány, talán éppen Izraelben – poros arcán a könnyek kis patakok medreire emlékeztetnek – fejét félelemtől átitatott kendőjébe rejtve ül a romos, szétbombázott házfal mellett. Éhségében üres hűtőszekrényről fest képeket a gondolataiban, majd édesanyja arcát idézi fel, aki már márványágyban pihen. Hat lépés és mennyi probléma, mert mind azok: adott életkörülmények pillanatnyi problémái. De így, egymás mellé sorakoztatva mennyire eltörpülnek egyesek, és milyen szívet torokba szorítóvá válnak mások. Saját, egyéni problémáinkat középpontba helyezni, s azokat tragédiába és melankóliába pácolni szabad, ettől lesz az életünk a miénk. De tartsuk szem előtt, hogy amíg mi az élethelyzetet pácoljuk, hogy kellően keserű és sajnálható legyen, addig valahol, hatlépésnyire valaki kéretlenül, akaratlanul, értelmetlenül a pácos edény aljára születik.