Ahogy jól telepakolt hátizsákkal indulsz vissza Kolozsvárra, nem a felhőtlen boldogság ül ki az arcodra, hanem gyomorgörcsöd van, és igyekszel nem utat engedni egy gondolatnak. De legbelül, mélyen nagyon is tisztában vagy vele: jön a szesszió, a stressz, a tanulás és hirtelen pár nap alatt kellene feljavítani mindent és visszahozni a meg nem szerzett tudásodat a nulláról… vagy a mínuszról.

Átkozod magad az összes „még van időm”, „ráérek még erre”, „majd bepótolom” mondatodért és titkon azon reménykedsz, hogy az egyetem épülete nem is lesz ott, amikor visszamész, sőt valójában soha nem is volt ott és az egész egy rémálom volt. Ez pár órányi önnyugtatásra pontosan elég… Aztán jön a realitás, és beléd hasít: 5 beadandó, 3 dolgozat, 4 házi, 2 projekt, szakgyakorlat… Ezek a szavak általában az egyetemistáknál ájulásos rohamot váltanak ki. Ja, meg azt ne is mondjam, hogy az ilyen rohamok után azt remélik, hogy körülbelül a jövő hónap végén ébrednek majd fel. Ha már ez sem segít, akkor nincs más hátra, elő kell venni a telefont: „Szia! Boldog új évet! Köszi, megvagyok, most jöttem vissza… Aha… Figyelj! Kölcsönadod a jegyzeteidet?” Ez azért nem olyan egyszerű procedúra, mint amilyennek hangzik. Itt ugyanis fel kell venni egy profi ingatlanügynök kommunikációs képességeit és tökéletesen, csípőből kell kimagyarázni minden „eddig mit csináltál?” kérdést. Hirtelen tudatosul benned, hogy a „most leülök egy kicsit lazulni” az nálad fél évig tartott. Erre azért nem sok kimentő szöveg akad.

Oké, ha ezeket az akadályokat sikeresen vetted, akkor máris hátradőlnél és megjutalmaznád magad az „ezt a részt még megnézem”-mel (Jé, egy új rész! Meg még egy, meg még egy…), hiszen legalább próbálkozol elkezdeni a tanulást, amiért már ugye elismerés jár. Következő fázis: maga a tanulás.

Ha sikeresen eljutottál ide, és már az asztal fölött görnyedsz a jegyzetekkel és a neon szövegkiemelőkkel, akkor akár idézni is tudok a fejedben lejátszódó gondolatokból: „Hú, mikor volt itt utoljára takarítva? Ekkora koszban lehetetlenség tanulni!” Két órával később csillog-villog a lakás. „Na! Most már nyugodtan tanulhatok! Vegyük a szövegkiemelőt… csak a legfontosabb részeket… a neonszínűvel kiemelem a címeket, a kékkel pedig a fontosabb dátumokat. A narancssárgával bekeretezem azokat, amik tuti lesznek vizsgán. Jaj, ebben a füzetben nincsenek meghúzva a margók?! Jobb, ha megcsinálom én, lássák, hogy szorgalmas diák vagyok!” Egy pár füzettel és megannyi meghúzott margóval később: „NNA! Így mindjárt jobb! Ennyi munka után csak megnézhetem 5 percre a Facebookot…” És amikor már a 2010-es bejegyzéseket görgeted: „Oké, jobb, ha megnézzük az Instagramot is.” Ott meg mindenki könyvekkel és jegyzetekkel fotózkodik, ezt neked sem szabad kihagynod. Csinálsz egy pár képet a telefonoddal, majd feltöltöd, nehogy már azt higgyék, te nem tanulsz! A következő hashtagek használata sem elkerülendő: #learning, #mijen30kredit, #yolozsvár, #valakiegysörre?

„Hoppá! Már így elszaladt az idő? Ebben az órában már senkit sem fog a tanulás, úgyhogy…” Becsukod a füzetet és szépen arrébb teszed. Igen, igen, holnap reggel 6-kor felkelsz és elkezdesz tanulni… Ezt a filmet már láttuk párszor, mégis elég ahhoz, hogy nyugodt lelkiismerettel feküdj le aludni, hogy aztán reggel kinyomd az ébresztőt és 12-kor ébredj fel azzal a tudattal, hogy a szándék legalább megvolt. Persze, ilyenkor a reggeli-ebédet csigalassúsággal kell elkészíteni, minden egyes falatot alaposan megrágva, hisz tudod: minél később végzel, annál később érkezik el a tanulás pillanata. A mosogatás anyukádat megszégyenítő módon folyik: alaposan, kétszer-háromszor is átmosva minden tányért, evőeszközt… Jobb, ha a lakótársaid cuccait is elmosod, csak hogy lássák, jó fej vagy!

Aztán elő azokat a jegyzeteket és könyveket! Hidd el, nem fognak ki rajtad! Ha kellőképpen melléállsz és elszánod magad, nincs olyan tantárgy, amit ne tudnál megtanulni! „Hú, vajon mit csinál most Jani? Hónapok óta nem beszéltünk, jobb, ha felhívom! Szeevassz, Janikám! Jaj, ne is mondd, tanulok! Veled mi újság? Olyan régen beszéltünk, hogy gondoltam felhívlak…”