A minap éppen az útjavítások miatt megcsonkított egyik átjárón várakoztam. Köd, hideg, lassúság, bú. Sehogyan sem akart zöldre váltani. Aztán a következő percben már amiatt szitkozódom, hogy a hirtelen érkező szellő elröpíti az újonnan vásárolt kalapomat, és futnom kell utána. „Miért pont engem szemelt ki az a szélfúvás???” Ha a mellettem fél méterre álló munkásokba kapaszkodik bele, biztosan nem szállt volna el a védősisakjuk úgy és olyan kellemetlenül, mint az én bordó fejfedőm…”

Egyszer csak hirtelen az emberke zöldellve fényleni kezd a póznán, én pedig kibújhatok a kínos helyzet alól.

A következő gyalogátjárónál viszont már nincs sem szél, sem kalapvadászat, sem frusztráció. Egész más a felállás: az út másik oldalán egy kerekes székes lány várja a zöld fickót. Gyönyörű, már-már angyali arca nyugodtságot tükröz. „Istenem, hogyan csinálja???” Hiszen nemhogy a kalapja után nem tudna szaladni, hanem feltápászkodni sem képes abból a székből. Ezt a jelenetet azóta is eleven filmkockaként vetíti az elmém. Velem egyidős lehetett, és ki tudja, egyáltalán érezte-e valaha, milyen érzés futni, kézen fogva sétálni valakivel, aki fontos, tapasztalni, ahogy megfordulnak utána az emberek a magassarkúja kopogása hallatán? Lehet, hogy nem. De talán ez még a kegyesebb sorscsapás-változatba tartozik, a „ha nem tudod, nem fáj” típusúéba. Így könnyebb lehet elviselni, és hozzászokni a fogyatékossághoz. Ez viszont iszonyú szó. Miért kell ezáltal nap mit nap emlékeztetni őket az állapotukra? Miért kell újabb és újabb sebeket fellazítani bennük? Ha viszont nem fogyatékosak, akkor hogyan is nevezzük meg őket? Betegnek? Visszamaradottnak? Korlátozottnak? Ne adj’ isten szerencsétlennek? Egyik sem a megfelelő. És nem a jelentéstartalmukat boncolgatva találjuk kivethetőnek, hanem empatikus megközelítésből. Mert igazából egy a közös mindegyikükben: normális életet szeretnének élni, olyat, mint mindenki másé, feltűnésmentesen akarnának a tömeg részévé válni. Pontosan ez az, ami nem lehetséges, és pontosan erre a tényre emlékeztetjük őket. Kérdés viszont, hogy mi számít normálisnak. Vagyis mi az, amihez viszonyítunk, és milyen nézőpontból közelítjük meg a témát. Mert meglehet, hogy fizikai adottságait tekintve valaki fogyatékos, viszont az élet számos más területén nem fogyatékosságnak nevezzük a hiányosságokat. Aki például nem rendelkezik jó szellemi adottságokkal, azt butának könyveljük el. Aki érzelmi téren képtelen megnyilvánulni, arra sem fogyatékosként tekintünk, inkább csak idegességünkben elküldjük őt melegebb éghajlatra. És ezt sorolni lehetne még. A lényeg, hogy ők éppen a beskatulyázás ellenére tudnak megmaradni sajátosnak. Hősök. Itt is van a megfelelő szó. Hősök, akik mindennap másságuk tudatában kelnek fel. És ettől válnak hőssé: mert képesek az elfogadásra. Képesek arra, hogy emelt fővel, nyugodtan várakozzanak a zebránál. Aznap meg is ajándékoztam őt, az eroinát a lehető legegyszerűbb és -kézenfekvőbb ajándékkal, amivel csak tudtam: egy széles mosollyal. Mert ott és akkor az a lány, fogyatékossága ellenére túlszárnyalt engem, az egészségeset.