Vizsgafeladat BBTE újságírás harmadéven: portré-interjút készíteni egy érdekesnek tartott, kultúrkörökben is mozgó személlyel. Ezekből az interjúkból szemlézünk a következő hetekben. A második körben Vetési Nándorral, a Váróterem Projekt egyik alapító tagjával készült interjút olvashattok, akit bizonyára a Paprika Rádió hallgatóinak sem kell bemutatni. Sokak számára elöljáró példa lehet, nemcsak azért, mert egy újságíró-palánták által elképzelt vagy áhított pályán dolgozik főállásban, hanem azért is, mert mindezt színes és vonzó karrierrel párosítja, a színészmesterséggel.

Voltál már lemezlovas, ácssegéd, favágó és benzinkutas is. Halottunk már olyan sikerstoryt, ahol az ácssegédből messiás lett, de hogy lesz belőle színész?

Ez elég meredek párhuzam, de mindenképp hízelgő. Olyan ember vagyok, aki szeret vonalakat húzni az élet különböző stációinál – ilyenkor jó, ha az ember visszatekint arra, hogy mi mindent csinált, mert úgy gondolom, hogy bármi lehet tapasztalat, akár a favágás, a benzinkút vagy bármi más. Minden apró részecske szervesen hozzájárul az ember jelleméhez, életfelfogásához, sorsához. Közgazdasági gimnáziumba jártam, ez homlokegyenest más irányt mutatott – a színjátszás véletlenül merült fel.

Mi volt ez a véletlen?

Egy szabadrúgás – a magyartanárnő megkérdezte, hogy nincs-e kedvem elmenni szavalóversenyre. Aztán elkezdtek érdekelni a versek, a színház. Akkoriban kóstoltam bele a közönségszervezői feladatokba is a nagyváradi színházban. Valószínű, hogy ennek is köze volt ahhoz, hogy végül ezt a pályát választottam. Ennek eredménye: öt év színi, elsőre felvettek, és szerencsém volt, mert az alapképzés után rögtön bejutottam mesterire is. Tulajdonképpen egyben tudtam elvégezni ezt az öt évet.

Hogy jött létre a Váróterem Projekt?

A Váróterem az egy evidens dolog volt. Már harmadév végén körvonalazódott a fejünkben, hogy jó lenne valamit közösen csinálni. Imecs Levente, ifjabb Visky Andris, Csepei Zsolt, illetve jómagam indítottuk be. Nem úgy képzeltük, ahogy most kinéz – természetesen pozitív értelemben –, visszagondolva arra, hogy akkor milyen álmaink voltak, kicsit megmosolyogtat, hogy milyen művészies célkitűzéseink voltak, és milyen dolgokat szerettünk volna megvalósítani. Nem adtuk fel az álmainkat, csak kicsit másfelé irányult a figyelmünk, és az évek alatt fejlődtünk, tapasztaltunk, láttunk más előadásokat, és a független színházak világába is jobban beleástuk magunkat. Csináltunk egy előadást, ami Imecs Levinek és Visky Andrisnak volt az egyéni műsora beszédtechnika vizsgából. Innen ered az Ismered a Tejutat? című előadásunk ötlete.

Idén ötéves a Projekt.

Igen, januárban ünnepeltük születésnapunkat egy miniévaddal – elővettünk minden előadást, ami még repertoáron tartható. Sajnos egyik nagy kedvencünkről, a Sorsjátékról le kellett mondanunk, mert nem tudtunk összeegyeztetni az emberekkel, de a Mit csináltál három évig? kultikus előadás benne volt a programban a jelenleg is futó előadások mellett.

A három előadásotok – Mit csináltál három évig?, Advertego és Zéró – mellett közreműködtök másokkal is. Így szeretnétek kihangsúlyozni a ZUG összkulturális jellegét?

A ZUG tulajdonképpen két igényből fakadt: az egyik a saját tér kialakítása, ahol folyamatosan tudunk dolgozni, otthont adunk a Váróteremnek. Öt év alatt minden független és minden kulturális teret összejártunk. Kezdtük az Ecsetgyárban, aztán játszottunk a Tranzit házban, a Brassai utca 5. szám alatt, de nehéz folyamatosan vendégszerepelni, mert a próbafolyamatokat akadályozta, nehéz volt egyeztetni a színészekkel, a terembérléssel. Szükségünk volt például egy fekete, üres térre, ahol olyan minőségi előadást tudunk létrehozni, amely jellemez bennünket. Jelenleg nincs akkora repertoárunk, hogy folyamatosan legyenek események, viszont szeretnénk, ha minél több előadás és minél több esemény helyet kapna a ZUG-ban, és minél több figyelem fokuszálódna rá. Partnereink jelenleg az Ecsetgyár és a Reactor, mivel ez a három tér kiegészíti egymást.

Van kedvenc szereped és előadásod?

Visszatekintve a legjobb, de egyben legnehezebb próbafolyamat az a Mit csináltál három évig? volt, mert teljesen felszabadult hangulatban, saját magunk írtuk, rendeztük, játszottuk a darabot. Kedvenc szerepemről hirtelen a román vámos ugrik be, de azt, hiszem a hullamosó is illett hozzám.

A Mit csináltál három évig? óta egy stílusváltást, szemléletváltás érzékelhettünk úgy az előadásaitokban, mint a tevékenységeitekben. Például felléptetek iskolákban is. Ez azt jelenti, hogy megkomolyodtatok? Vagy éppen ellenkezőleg?

Neeem, komolyak voltunk mi az elejétől kezdve. De a Micsi? után azt éreztük, hogy szakmai szinten is szeretnénk fejlődni. Nagyon remélem, hogy megmarad bennünk a kíváncsiság, mert a kíváncsiság szülte mindegyik darabot. A cím nélküli előadásunkban érdekelt, hogy milyen történetek vannak az emberek mögött, próbáltuk másként megközelíteni az emberi sorsokat. Hogy ez mennyire sikerült, azt mindenki maga döntse el. Ugyanilyen a Bánk Bán? Jelen! is. Ami az iskolaszínjátszást illeti, Magyarországon már évek óta nagy divatja van. Nálunk öt éve kezdett beindulni, de úgy gondolom, hogy nagyon kiaknázatlan ez a műfaj egész Erdély területén.

Ez a kíváncsiság vezetett a rádiózás felé is?

A Váróterem Projekt az egy szerelem. Nem házasság, de szerelem. Anyagi függetlenséget ez sajnos nem biztosít. Ettől függetlenül óriási dolognak tartom, hogy Erdélyben a Váróterem projekt az egyetlen független magyar színház, amelynek állandó társulata van. De bármennyire is kötődik az ember a szakmához, eljön a pillanat, amikor anyagi feltételeket kell biztosítani – sajnos erre a Váróterem nem volt alkalmas. Nagyon nehéz volt az az időszak, amikor olyan dolgokkal kellett foglalkoznom az anyagiak miatt, amelyekbe hamar belefásultam. A rádiózás viszont már sokkal érdekesebb műfaj, mint a benzinkutas munka. A véletlen és a szerencse hozta össze, hogy bekerültem a csapatba, mert akkor ment el két műsorvezető. Bringázás közben hallgattam a rádiót, és munkába menet lettem figyelmes az álláshirdetésre.

A színházra vagy a rádiózásra tekintesz inkább hivatásként?

Sokféle foglalkozásom van, zenélek, nagyon szeretem például Cseh Tamást. Lehet, harminc év múlva azt mondom majd, hogy a zenélés volt a hivatásom, de jelenleg az az ember vagyok, aki szeret kipróbálni dolgokat, sok mindenbe belevetem magam. Ha érdekel, akkor folytatom is valamilyen formában, ha pedig kevésbé érdekel, akkor abbahagyom. Nem tudnám most megmondani, hogy melyik a hivatásom: színház, világosítás, benzinkút, rádiózás vagy gitározás.

A rádiózáshoz könnyen hozzá tudtál szokni? Voltak előzőleg tapasztalataid?

Színisként két-három reklámot felmondtam a Paprika Rádióban. Ez elegendő tapasztalat volt ahhoz, hogy könnyebben a mikrofon elé üljek. Nagyon nehéz volt beilleszkedni, mert bár úgy tűnik, hogy a műsorvezetés egyszerű szakma, igazából nagyon összetett és komplex. Nagyon sok képességet össze kell csoportosítani ahhoz, hogy gördülékenyen menjen. Óriási szerencsém volt az akkori főszerkesztővel, Illés Mártonnal, aki nagyon jó szakember, tulajdonképpen ő segített abban, hogy a kereskedelmi rádiózásban megtaláljam a hangomat. A rádiózáshoz egy bizonyos személyiségből fakadó szeretet is kell. Eleinte nehéz volt, főleg azért, mert a színházban ahhoz szoktam hozzá, hogy közönség előtt beszéljek, kapcsolatot teremtsek a nézőkkel.

Végül sikerült megszeretned a műfajt?

Nagyon megszerettem a rádiózást annak ellenére, hogy az elején magányos farkas szakmának éreztem, főleg amikor egyedül kellett műsort vezetni. Egyedül viszont a magad ura vagy, azt csinálod és úgy, ahogy akarod. Sok esetben jólesett, amikor apró visszajelzéseket kaptam. Csak azt sajnálom, hogy a kolozsvári rádióhallgató közönség nem annyira nyitott, a pozitív dolgokra nehezebben reagál, mint amikor valamilyen kritikát kellene megfogalmazni. Ennek ellenére nehezen tudnám elképzelni rádiózás nélkül az életemet.

A Backstage című műsorban ötvözted a rádiózást a színházzal. Hogyan építetted fel ezt?

Annak idején, amikor felmerült a főszerkesztő részéről, hogy készíthetünk egy saját rétegműsort, akkor én azt mondtam, hogy csinálok egy színházi műsort. Nem sajtósként, nem újságíróként közelítettem meg a témákat, hanem színészként, alkotóként. Emiatt sokszor megtörténik az, hogy túl szakmaira sikeredik a műsor. Tudom, hogy a hallgatottság szempontjából nem a legjobb megoldás, de vállalom ezt a kompromisszumot. Másrészt azokkal az emberekkel és alkotókkal szeretek beszélgetni, akikről úgy gondolom, hogy tudnak valami értékeset mondani. Ilyenkor akár önzőnek is tűnhetek, mert valójában én magam szeretnék ezekkel az emberekkel elbeszélgetni.

Tapasztalataid alapján milyen tanácsokkal látnád el az újságíró-palántákat?

Ha valaki úgy gondolja, hogy rádiózással vagy televíziózással szeretne foglalkozni, még akkor is, ha az erdélyi préri vagy általában a magyar média eléggé korlátolt és nehéz oda bekerülni, nem lehetetlen. Úgy gondolom, hogy kopogtatni kell, nem szabad azt mondani, hogy úgyse engednek be, úgyse mutatják meg, hogy kell vágni stb. Sőt azt a kifejezést, hogy nem tudom, ki kell törölni a szótárból, még akkor is, ha az ember kicsit félősebb. Ma már aprópénzből lehet felszerelést szerezni, meghallgatható az is, hogyan kell híreket beolvasni, műsort vezetni, felépíteni egy rádiós, tévés műsoridőt. Ha valaki kellő nyitottsággal rendelkezik, és ez kitartással párosul, akkor bármit meg lehet valósítani.

Készítették: Gál Pálma, Gazsi Evelyn. Polacsek Péter, Simó Helga

Fényképek a WTP Facebook-oldaláról.