Mert egy nap valaki a mi hantunk mellett is leborul majd, hogy imádság mellett megemlékezzen mindarról, amit cselekedtünk, alkottunk, amit hátrahagytunk az utókor számára – mindarról, ami voltunk. Hiszen az élet értelme valahol az is volna, hogy szebb világot hagyjunk magunk után, mint amibe születtünk. Hogy ne csupán annyi maradjon rólunk – éltünk… hanem az is, hogy maradandó értéket teremtettünk, olyan tudással ruháztuk fel az utódainkat, amelyből ihletet meríthetnek, amelyre építhetnek, amely alapul szolgálhat az oly gyakran emlegetett „nagyobb cél” elérésében.

Talán idealista vagyok. Minden kétséget kizáróan túlságosan nagy reményt fektetek a szellem erejébe és az igazság előretörésébe, főként olyan világban, amely aktívan ennek az ellentétét kívánja kicsikarni az emberből. Olyan világban, amelyben ismételten éleződnek ki a geopolitikai törésvonalak, testet öltenek az elfojtott konfliktusok, és minden társadalmon belül áthidalhatatlannak tűnő szakadékok alakulnak ki napról napra. Talán már a holnapban is értelmetlen gondolkodni, nemhogy a jövő nemzedékei számára előkészítendő lelki táplálékban, de mégis abban bízom, hogy van értelme annak, amit a mindenkori értelmiség teremtett, és amit kortársaimmal alkotni fogunk.

Hiszen, végső soron, sosem volt ez másképp. Mi lett volna akkor, ha a márciusi ifjak nem bíztak volna abban, hogy követeléseikkel el tudják érni a békét, a szabadságot és az egyetértést, ezáltal szebb világot teremtve maguk és utódaik számára? Céljukat végső soron elérték, csupán nem eredeti elképzelésük alapján. Bár Világost közel két évtized terror követte, a kiegyezést követő boldog békeidők fél évszázada a korábbiakban sosem tapasztalt prosperitást és fejlődést hozott. Petőfi, Jókai, Vasvári, Bulyovszky és Irinyi; Batthyány, Kossuth, Deák, Szemere és Széchenyi; Dessewffy, Aulich, Damjanich, Török és Lázár – egyikük sem a hírnév reményében, hanem az eszme érdekében cselekedett.

Nemzeti ünnepünkre hangolódva tanulságos lehet összevetni, hogy százhetvenhat évvel ezelőtt milyen célokért küzdöttek elődeink, és napjainkban miért harcolunk mi. Az elnyomást, az igazságtalanságot, az esélyegyenlőtlenséget nap mint nap tapasztaljuk, áldozatai vagyunk, de mégsem lázadhatunk ellene fegyverrel, csupán leleményességgel és a törvény eszközeivel. Érzékeljük a reformok szükségességét a mindennapi életben, sóvárgunk a nyugati szintű fejlődés, tőke és államapparátus után, de ezt látszólag másra nem bízhatjuk, hát nekünk, magunknak kell azzá az elitté fejlődnünk, amely el tudja indítani a fejlődést. Több élet munkáját vázoltam itt fel, de ezen célok eléréséért a sajátomat bármikor önzetlenül felajánlom.

A kommunista diktatúra erdélyi értelmisége ismerte fel és tett eleget talán a legjobban a vállaira ereszkedő kötelesség terhének: a kultúra életben tartásának, ápolásának és gyarapításának érdekében az irodalom által. Bár a kényszer szülte a terhet, eredménye számos nemzedék szellemi gyarapodása volt – olyan rezsim égisze alatt, amely pontosan ez ellen küzdött tűzzel-vassal. Így hát bárhol is domboruljanak sírjaink Torinótól Aradig vagy Kolozsvártól Sepsiszentgyörgyig, éljünk úgy, hogy érdemes legyen ránk emlékezni.