Megtörténik néha, vagy inkább elég gyakran, hogy tükörbe nézve, valaki számunkra ismeretlent látunk ismerős testben. A mi testünkben. De ha nem én vagyok magamban, akkor ki lakik énbennem?

A szem a lélek tükre, szokás mondani, és milyen igaz. De mi a teendő, ha az a lélek más-más fizimiskát ölt magára, valahányszor a szemtükrünkbe nézünk. Az már kiderült, hogy hiába kérdezzük felhangon, hogy ki vagyok én, mert a választ éppen attól a személytől várjuk, akit nem ismerünk fel önmagunkban. Minden bizonnyal önmagunkat látjuk ismeretlen érzésvilág pompájában. Mennyivel szebb így leírni az egzisztenciális krízist, nem rémít meg annyira. 

Maga a krízis szó is rémes, nem barátságos és melegséget árasztó kifejezés, mint mondjuk a pillangó vagy a napsugár. A napsugárról meg a pillangóról a meleg nyár jut eszünkbe, a krízis szó hallatán inkább a szivacsozott falú intézet árnyékát érezzük magunkon, nem a nap melegét. Valami ismeretlen érzés kering bennünk, a bordáinkra kapaszkodik, és mivel nem ismerjük, rettegni kezdünk tőle. Az első kudarc után a második már gyerekjáték. A harmadiknál már egyenesen tegező viszonyba kerülünk a korábban félelmetes érzéssel. 

Mert bizony, amit idegennek láttunk, a barátunkká válik, csak hát ezek a fránya első alkalmak mindig olyan döcögősek. Jönnek, mennek az élethelyzetek, mint nagyvárosban a buszok. A pozitív töltetűeket néha észre sem vesszük, a negatív hatásúakat meg annál inkább. Igen, mert az jellegzetesen keserű ízt hagy maga után, mint amikor az orrunk előtt megy el az utolsó busz vasárnap. Akkor inog meg alattunk a léc, amikor eddig nem ismert akadályt találunk magunk előtt és nézzük felhúzott szemöldökkel, hogy ez micsoda, ezt nem tudom átugrani. Mit teszünk ilyenkor? Fogjuk a létkérdésünket, beletöltjük a

 cigarettába, és elszívjuk. Közben az átugorhatatlan akadályt nézzük, fél szemmel, mert a másikba belement az elveszettség füstje. 

Amikor komótosan felemésztettük lelkünk legjavát, akkor a maradékból erőt merítünk, csak éppen annyit, hogy még egyszer felálljunk és szemügyre vegyük az átugorhatatlant, tudjuk majd az unokáknak részletesen elmondani, hogyan is nézett ki az, ami padlóra küldött. Újfent közelebb megyünk és rájövünk, hogy az átugorhatatlant egyszerűen meg kellett volna kerülnünk. Akkor kicsit dühösen, megtörten de mégis büszkén tovább megyünk, mert okosabbak lettünk. Most már tudjuk, hogy van az átugorhatatlan de megkerülhető akadály. Az út, amin továbbmegyünk, a mindennapjainkkal van kikövezve, a tükörben pedig egyre ismerősebb lesz minden látvány, minden megkerült és átugrott akadály után, mert újabb valakit találunk meg önmagunkban.