Zihálva, keserves rémálomból tértem magamhoz azon az éjszakán. Kezeim reszkettek, arcomat sűrűn izzadságcseppek borították. Zúgott a fejem, mint egy ütött-kopott kávéfőző. Hunyorítva tekintettem körül. A falak idegenen bámultak rám és mindent betöltött a fülsiketítő csend zúgása. Beletelt pár percbe, amíg rájöttem, hogy hol is vagyok. Egy börtönben. Vaskos rácsok vettek körül, és alig pislákolt be egy kis fény a folyosó ablakáról. A nyirkos falaknak dőlve próbáltam felidézni az elmúlt éjszakát, miközben kétségbeesésem kezdett eluralkodni rajtam. Hogy kerültem ide? Mit követtem el?

Könnyek szöktek a szemembe, és térde rogytam, amikor rám törtek szégyenletes tetteim emlékei. Igen, emlékszem már. Teljesen átlagos este volt, a legjobb barátommal sétálgattunk a városligetben, és a nagy terveinkről beszélgettünk. Világkörüli utat fontolgattunk, de én inkább csak a móka kedvéért. Fogalmam sem volt, hogy ő ezt véresen komolyan gondolja. Elindultunk a vonatállomásra, és elhatároztuk, hogy a legelső vonatra felszállunk és megyünk, amerre a szívünk diktálja. Csak akkor tudatosult bennem, hogy tényleg megtesszük, amikor már a jegyek a kezünkben voltak. A vonatsípszó hangja úgy hasított belém, mint a legvadabb felismerés, hogy ez már nem játék. A szerelvény lelassított a síneken, és csak ránk várt. Ő lépett fel elsőként a járműre, gondtalanul és a kalandvágytól megrészegülve nézett le rám a vagonról. Én meg csak álltam, lábaim beton-keménnyé merevedtek, a hangom cserbenhagyott és kétségbeesetten bámultam magam elé. Ismét megszólalt a vonatfütty, a szerelvény pedig elindult a következő állomás felé. Elvitte a barátomat, de a belém vetett bizalmát örökre a síneken hagyta.
Egy apró tréfa volt csupán, én próbáltam szólni, hogy szálljon le, mert nem megyek, de egyetlen szót sem tudtam kipréselni a számon. Végignéztem, ahogy arcáról eltűnik a mosoly, és rájön, hogy rászedtem. Hogy ami neki fontos volt, az számomra csak ostoba játék. Több évnyi barátság hullott darabokra, csak azért, mert gyáva voltam. Ennyit ér a bizalom? Ilyen könnyen semmivé válik? Tehetetlenül hagytam, hogy ez megtörténjen.
Ahogy a nap egyre feljebb kúszott az égen, annál tisztábban láttam a cellám körvonalait. A rácsok mögé csoszogtam és vártam egy jelre, vagy bármire, ami elmagyarázza, hogyan is ébredhettem fel egy börtönben. Tudtam, hogy szörnyű, amit tettem, de azért ezt túlzásnak éreztem. Egyszer csak súlyos léptek zaja törte meg a csendet, és egy őr állt elém. Kérdőn bámultam rá, úgy mintha a megváltást várnám tőle. Kinyitotta a rácsos ajtót, majd bilincseket nyomott a csuklómra. Kétségbeesetten néztem rá, és magyarázatot követeltem. De ő csak kurtán ennyit mondott:
– Indulunk a tárgyalásra.
– De milyen tárgyalásra? Mit követtem el?
– Tolvaj vagy.
– Én? Tolvaj? Soha életemben nem loptam el semmit… Esetleg pár szem cukorkát anno, az oviban.
Gúnyos mosolyra nyílt a szája, és így szólt:
– Az is tolvaj, aki az emberek bizalmát lopja meg.